Hihetetlenül rövid az ember memóriája. A mai felnőttek emlékezhetnek arra, milyen terrorhullám sújtotta Európát 2015-ben. Kilenc év alatt teljesen megfeledkezett erről a kollektív európai közgondolkodás, az iszlamista terrort befejezettnek és lefejezettnek tekintette annak ellenére, hogy egyik sem igaz. Mert ennek nem egy feje van, hanem lényegében megszámlálhatatlan.
Csak mi, Európában szeretjük a dobozba zárható dolgokat. A terrorszervezet sem különbözik egy sportegyesülettől, van vezetője, tagsága, akár még egyenruhája is, megfogalmazott törekvései és ideológiája, így pontosan úgy járunk el vele, mint egy szervezettel. Valaha az óvodások is tudták, mi az az ISIS. Meg az Iszlám Állam. Az al-Kaida. De elfelejtette mindenki. Aztán Moszkvában véres tort ül az erőszak, mi pedig hirtelen nem tudjuk, hogy milyen mozit nézünk. Mert ez az eset nem illik be a narratívába.
A világon jelenleg hivatalosan kettő háború zajlik, ha hihetünk a médiának, az egyik az orosz–ukrán, a másik az izraeli–palesztin. Ennél többre nem tudunk figyelni.
A helyzetet végletekig leegyszerűsítő közbeszédben az oroszok rosszak, így az őket célzó támadás voltaképp üdvözlendő. De ki örül vajon ártatlan családok brutális lemészárlásának? A Facebook-profilokon mégse jelentkezik az „Imádkozz Moszkváért!” álegyüttérző logója, az oroszországi tragédiát kizárólag az oroszok veszik komolyan. Csak őket érintette, mi, nyugatiak pedig inkább nem teszünk semmit. Furcsa módon a közel-keleti viszály, amely hetvenhat éve tart hivatalosan, és egy emberöltő óta nem érintette közvetlenül Európát, be tud kerülni az európai utcákra, sportstadionokba, filmkiosztó gálákra. Az a kötődés megvan, bizarr módon még a budapesti utcán is lehet látni független Palesztinát követelő feliratokat. Az oroszokat érő terrortámadások legalább olyan távolinak tűnnek, mint az etiópiai Tigré tartomány harcai. Mert az oroszokat – és az ukránokat – mi nem értjük, őket nem vettük be az európai népek közé.
Oroszország természetesen pontosan ugyanúgy fog eljárni a terrortámadást követően, mint korábban Izrael, azaz módszeresen levadássza az érintett gyilkosokat, és iszonyú rendet vág soraikban. Nekünk pedig csak az marad, hogy reménykedjünk, tudja majd kezelni a helyzetet, s ne lássunk újabb és újabb gyilkos csapásokat, ne kelljen félelemben élni sehol. Ez egy amolyan szivárványos, naiv idea, főleg azt nézve, hogy éli a nagyvilág a mindennapjait 2024-ben. Itt is, ott is fellángol az erőszak, a kisebb lángocskák pedig egymást erősítik, egyesülnek, tovaterjednek. Senki se oltja őket, mert mindenki roppant erősnek érzi magát. A valóságban mindenki gyenge, hiszen lám, néhány ember képes egy birodalmat is megrengetni, ha kellőképpen gonosz és eltökélt. Egyes francia iskolák már meg is kapták a fenyegető üzeneteket, hogy bombák fognak robbanni az épületekben, ezeket a felhívásokat pedig ilyenkor nagyon komolyan veszik.
A terror ugyanis úgy működik, hogy félelmet kelt, az ember mindig a háta mögé pislant, van-e ott fenyegetés, aggódva engedi el a gyerekét az iskolába, s inkább nem száll fel a buszra, hanem legyalogolja a távot, mert az biztonságosabb.
Igen, így is lehet élni, Izrael például teljesen hozzászokott, egy fenntarthatatlan helyzetet tart fenn hetvenhat éve, s többé-kevésbé működik is. Oroszország ugyanerre nincs felkészülve, ahogy Európa nyugati fele sincs. A terror elfogadása mindenképpen kudarc, amolyan kollektív bukás. A kis lángok gyújtogatásával pedig erre törekszik egész Európa, szélsebesen rohan a szakadék felé, azt harsogva, hogy könnyedén átugorja a szédítő távolságot. Hiszen szárnyai vannak.
