Nem tartozom azok közé, akik érdemi dolgokat mondhatnának Geszti Péterről. Hogy az ő hangján szólalt meg Mézga Aladár, az biztos. Rémlik egy dala is, de annak a zenéjét részben az LGT írta, és egyébként is, amikor Geszti felfedezte magában a rappert, önmegvalósítására – fájdalom – már nem jutott elég figyelmünk. Tény, hogy Gesztinek máig akadnak rajongói, vagy azért, mert élnek-halnak a kínosan csikorgó kínrímekért, vagy másért – mindegy is, ennek a cikknek csak ürügye Geszti, nem fontos, momentán éppen mihez nem ért.
Mai cikkünk ugyanis a magyarozásról szól. Arról a belső késztetésről, hogy időnként muszáj valami roppant humorosat mondani a nemzeti kegytárgyakról, szimbólumokról, sikerekről, emlékekről, alakokról. Ennek a megszólalásnak mindig metszően gúnyos a hangja, utólag persze, amikor felháborodnak a sértettek, a sértegetők ügyesen letagadják, hogy ők provokáltak volna. Nem, nem, ők csak a szabad véleménynyilvánítással éltek, egyébként is, mindent szabad, ami másnak nem fáj, azonban ami a nemzeti oldalnak fáj, az ugye nincs, nem létezik – ebből állna a liberális egyszeregy.
Budapesten hosszú nemzedékek óta felbukkan a kabarészínpadon a buta paraszt, aki ugye vidékről jön, hülye, mint a tök, nyelvjárásban beszél, csajla kalapot hord (utánanézni, mi az…), azonkívül előítéletes barom, aki csakis a szántáshoz-vetéshez ért, olyan szerencsétlen.
Nem úgy, mint a felvilágosult nézők, hallgatók, akik ugye átlátnak a szitán, és könnyesre röhögik magukat azon, hogy feljött a paraszt Pestre, és nem tudja, merre jár a villamos.
Ebbe a nemes kabaréhagyományba illeszkedett már a századfordulón egy sereg orfeumi sztár, aztán persze Hofi is, különösen 1990 után, amikor már se vicces nem volt, se eredeti, a rendszerváltás után pedig valósággal elárasztottak minket a gyalázatos produkciók.
Ehhez csatlakozott most Geszti Péter is, aki előre megfontolt szándékkal nekiment a magyar emlékezetnek, gúnyt űzve a Gesta Hungarorumból éppúgy, mint Szent Istvánból vagy a honfoglalásból.
