Szegény balliberális globalistákat még az ág is húzza. Alig heverték ki Szent István, az államalapítás és az új kenyér ünnepének számukra elviselhetetlen gyötrelmeit, máris is itt van egy újabb traumatikus bejelentés a nemzeti kormánytól: méltó zarándokhelyet állítanak Szatmárcsekén a Himnusznak. Mi már megint ez a hülyeség, fortyan föl a Himnusz említésétől is viszkető kiütéseket kapó társaság, amikor pedig megtudják, hogy nyolc és fél milliárdos fejlesztést indít a kormány a trianoni döntéssel tönkrevágott térségben, a mindenmentes szójalattét is magukra borítják.
Vincze Máté kulturális fejlesztésekért felelős államtitkár igyekezett elébe menni azoknak a demagógoknak, akik a hír hallatán gyorsan sutba vágják majd a tűzijáték költségeiből vehető légkondicionálókról szóló kalkulációjukat, és rácuppannak arra, mennyi segélyt lehetne osztani fejenként a térség elszegényedett lakosainak a nyolcmilliárdból. Hosszasan sorolta, miként segíti majd az itt élők mindennapjait a helyi út- és csatornahálózat, a kerékpárutak és a tiszai vízi turizmus fejlesztése. Munkahelyek jönnek létre, minden tekintetben javulnak az életkörülmények, és a térség felemelkedése új távlatokat nyit a jövő nemzedékek számára. Az államtitkár szándéka dicséretes, de él bennem a gyanú, hogy azoknak, akik szerint itt minden romokban hever, de legalábbis az összeomlás szélén áll az oktatástól az egészségügyön át a közlekedésig, egy szerintük lehangolóan szomorú, avíttas nyelvezetű versnek állított emlékhely puszta pénzkidobás, készüljön az akár a legátgondoltabb tervek alapján. Ugyanis a dolog lényegét nem értik, nem akarják érteni.
A már említett trianoni döntés elvágta a szatmári térséget a partiumi és a kárpátaljai kapcsolataitól. Erre a vidékre is jellemző, hogy a trianoni határok mentén a gazdasági fejlődés jóval elmaradottabb az ország belsejében tapasztaltnál, következésképpen nagyobb a szegénység, a kilátástalanság, a reménytelenség. Legalábbis így volt ez az elmúlt száz évben. De ez nem jelenti azt, hogy a következő évszázadban is így kell lennie. És mivel a kommunisták, akik már akkor is el akarták törölni végképp a múltat, mint mostanság mai balliberális utódaik, lerombolták azt a kúriát, ahol Kölcsey Ferenc befejezte a Himnuszt, a történelem által ejtett sebek begyógyításán fáradozó közösségnek adta magát az ötlet, hogy a kúria újbóli felépítésével kezdjék a jövőbe vezető út kitaposását. Többszörösen szimbolikus tehát, ami most a helyben élő közösségek, a reformátusok, a mindent kibíró, szívós földművesek mai leszármazottainak tervei alapján elindul Szatmárcsekén. A magyar nemzet legnagyobb tragédiájának máig ható szomorú következményein úgy lép túl a ma élők közössége, hogy a magyarság legfelemelőbb korszakában, a reformkorban született Himnuszt, közös nemzeti imánkat és annak szerzőjét hívja segítségül a hatalmas, de annál magasztosabb munka elvégzéséhez. Ahogy az államtitkár fogalmazott, régi adósságát törleszti a magyar kormány a Himnusz-emlékhely megvalósításával. És bizony, már amikor jó néhány évvel ezelőtt Szatmárcsekén jártam, az elért eredményeire büszke település minden lokálpatrióta nobilitása elpanaszolta azt is, mennyire hiányzik egy hely a Kölcsey-relikviáknak, és milyen jó lenne, ha a csónakos fejfákról méltán híres temetőben lévő síremlék mellett méltó épületben lehetne megmutatni minden arra járó magyarnak a Himnusz kéziratát. Az álom hamarosan valóra válik, onnan kezdve viszont szent kötelessége minden nemzettestvérünknek legalább egyszer ellátogatni életében a minden gyötrelmen felülkerekedő életerőnket jelképező nemzeti zarándokhelyre.
