Philadelphiát a neve alapján a testvéri szeretet városának nevezik, most azonban a lehető legmesszebb állt ettől az amerikai elnökjelölti vita helyszíneként. A szóharcosok nemcsak érveiket ütköztették, de a szélsőségesen polarizálódott Egyesült Államokra ma már jellemző módon folyamatosan személyeskedve kérdőjelezték meg egymás szavahihetőségét és jellemét. Donald Trump „jutalmul” kapta ellenfélnek Kamala Harris alelnököt és újdonsült demokrata párti elnökjelöltet, miután a demens Joe Bident a sajátjai vonultatták vissza a Trumppal szembeni gyászos szereplését követően. „Álmos Joe” helyett a volt republikánus elnök ezúttal – idézzük itt a jobboldali elfogultsággal nem vádolható The New York Timest – agresszív fellépéssel szembesült, amelyben Harris az ügyészi múltjára építhetett.

Márpedig lehet, hogy éppen ez nem lesz kifizetődő Harrisnek a végelszámolásnál. A fősodorban dúvadnak elkönyvelt Trump ezúttal higgadt maradt, miközben olyasvalaki próbálta őt folyamatosan kérdőre vonni, aki – világpolitikai ismereteiről árulkodó módon – nemhogy Putyin orosz elnökkel, de vele, Trumppal sem találkozott még. Kamala Harris – az ABC hírcsatorna moderátorainak részrehajló vitavezetése mellett – betanultan lekezelő mimikával kísérte figyelemmel ellenfele mondanivalóját; ennek mélypontjaként öklét az álla alá helyezve Rodin Gondolkodójának pózába vágta magát. Trump hozta „trumpos” formáját. Harris viszont adós még annak bizonyításával, hogy több egy szavazatmaximáló nemi és etnikai profilnál, Hillary Clinton Barack Obama színvilágára átkalibrált arcdublőrénél, aki gyermeket nem vállalt nőként számára a világ legtermészetesebb módján oktat ki gyermekvállalásról egy ötgyermekes apát. Mindenesetre a két elnökjelölt fej fej mellett halad a novemberi választás előtt. Nem lehet elégszer elmondani, de az elektori rendszer értelmében nem az nyer, aki a legtöbb szavazatot kapja, hanem az, aki a döntő helyeken győz. Néhány tízezer vagy még kevesebb ameri­kain is múlhat ez. Ma lehetetlen megmondani, ki nyer; aki ennek ellenkezőjét állítja, attól ne vegyünk használt autót.

Amerikát a világpolitikában leginkább önmaga érdekli. Tanuljuk hát el mi is ezt a „progresszív” hozzáállást! Trump nemcsak megemlítette Orbán Viktort – ami önmagában kuriózum egy amerikai elnökjelölti vitában – mint róla elismerően nyilatkozó külföldi vezetőt, de vissza is tért a kormányfőre. Megerősítette, hogy célja az ukrajnai háború mielőbbi lezárása a rengeteg áldozat után. (Nem pedig Ukrajna „győzelme”, akármit jelentsen is ez. Talán a Krím és minden más visszafoglalását? Ilyen nem lesz, ezt jobb, ha most elfelejtjük.) Trump remélhetőleg alkalmat is kap annak bebizonyítására, hogy képes erre. Azért remélhetőleg, mert ez Európa érdeke is. Különösen pedig a miénk, akik itt élünk Ukrajna szomszédságában. Sokan sokfélét állítanak persze választási kampányokban. Ugyanakkor nem vélemény, hanem tény, hogy a világot jelenleg sújtó mindkét nagy háborút, az ukrajnai mellett a közel-keletit is Joe Biden elnöksége – és Harris alelnöksége – idején robbantották ki. Az is tény, hogy a Biden–Harris-kormány pánikszerű afganisztáni kivonulása (nem pusztán a távozás, hanem annak módja) kellemetlen helyzetbe hozta a NATO-szövetségeseket, így a magyarokat is. Mi az ilyesmiket vesszük figyelembe Biden elnökségének mérlegénél, amelyre Harris egyáltalán nem lehet büszke. Meg persze azt is, hogy Trump budapesti nagykövete – Presszionáló Dáviddal ellentétben – nem játszotta nálunk sem az eszét, sem a helytartót. Mi ugyan nem szavazunk novemberben, de az eredmény számunkra sem lesz közömbös.