A libanoni tűzszünet híre reménykeltő fejlemény annak a szörnyű 2024-es évnek a vége felé közeledve, amelynek – bár sok munkája fekszik benne, amiért hálásak is leszünk 2026-ban – mégsem VV Péter a legrémisztőbb jellegzetessége, hanem a két tartós háború a világ vezető konfliktusgócaiban. A háborús fáradtság, ha lehet így nevezni, jó jel. Azt jelenti ugyanis, a felek – jelen esetben Izrael és a libanoni Hezbollah – bő egy év után eljutottak oda, hogy belássák, többre mennek öldöklés nélkül, mint annak folytatásával. Ahogy a diplomácia nyelvén mondják: beszüntetik az ellenségeskedéseket, mégpedig remélhetőleg tartósan. Nekünk, kik még gépen sem szállunk fölébe, térkép az ő tájuk, ámde otthona annak a több mint egymillió libanoninak, aki földönfutóvá lett az elmúlt év izraeli bombázásainak következtében, ahogyan annak a mintegy hatvanezer izraelinek is, aki pedig a Hezbollah rakétái miatt húzta meg magát délebbi szükségszállásokon. A bombák, rakéták útját halottak, lebombázott házak, árvák szegélyezték.
Ne legyenek illúzióink: taktikailag érlelt tűzszünetről van szó. A Hezbollah sem szűnik meg Irán kinyújtott libanoni karjának lenni, ahogy Izrael továbbra is rajta tartja majd a szemét a Közel-Kelet egykori Svájcán, a cédrusok jobb sorsra érdemes földjén. Izrael megmondta, Iránra és a palesztin Hamászra akar összpontosítani. Nem lettek egyik pillanatról a másikra egymás szerelmetes barátai a libanoni milíciával. Nem is reális ezt elvárni. De számos olyan konfliktust tartunk számon a világon Észak-Írországtól a két Koreáig, ahol legalább azt sikerült elérni, hogy nem ölik már egymást az emberek. Izrael kis ország, erőforrásai – minden amerikai katonai támogatás mellett – végesek, társadalma kimerült a Hamász 2023. október 7-i terrortámadása óta. Rendszeresek a kormányellenes tüntetések, amelyeken a még ki nem szabadult túszok hazahozatalát követelik. (Hányan élnek még közülük?) Benjamin Netanjahu miniszterelnököt otthon is szorongatják, a Nemzetközi Büntetőbíróság ellene kiadott elfogatóparancsa csak hab a gondjainak tortáján.
Mi Európában élünk. Két éve írtunk arról a kárpátaljai magyar apókáról, akinek egész családja átköltözött a háború elől Magyarországra, de ő már nem vállalta az utazást, inkább egyedül karácsonyozott. Ma, amikor már egyesek a harmadik világháborút emlegetik, lehet, hogy illuzórikus felemlegetni az első világégés kezdőévének, 1914-nek a decemberét, amikor német, brit és francia katonák barátkozva énekelték együtt a karácsonyi dalokat. A világ azóta még rémisztőbb lett, a tömegpusztító fegyverek korát éljük, jobbról-balról atomhatalmakkal körülvéve, és a túlélésünknél, civilizációnk biztonságánál – lássuk be őszintén – kevésbé érdekel bennünket, hogy az Avgyijivkánál eleső héroszokat eljuttatják-e a valkűrök a Valhallába.
A glóbusz összeszűkült – e vonatkozásban is. Kínából tíz dollárért rendelhetünk felesleges mütyürt, Kaliforniából egy perc alatt megérkezik a letöltött e-könyv, a burnuszos turistát és az odesszai menekültet meg az utcán angolul igazítjuk útba. De a világfaluban kényszerű szomszédságunk a Közel-Kelet és az ukrán front is. Bosnyák szurkolók Palesztinát éltetve csörtetnek a Kazinczy utcán, miközben Európa fizeti az ukrajnai háború miatt felvert energiaárakat, mi meg nyögjük a német gazdaság megroggyanását. Ki kellene kecmeregnünk ebből. Ünnepi hetek következnek, e héten már advent első vasárnapja, majd pedig karácsony az egész világon. Ahogy Libanonban is él legalább kétmillió keresztény, Ukrajna és Oroszország is e kultúrkör részei. Békéjük ma még nem reális, tűzszünetük talán az lehetne végre.
Borítókép: A Hezbollah támogatói a csoport sárga zászlóját lengetik egy motoros felvonuláson 2024. november 27-én, az Izrael és a Hezbollah közötti tűzszünet érvénybe lépése után (Fotó: AFP)
