A végzet logikusnak tünteti fel magát.

Csakhogy attól, hogy előfordul, hogy valaki túl sokáig van hatalmon és megbukik, vagy hogy az új, lendületes kihívók néha tényleg győznek, vagy mert a hatalmas néha tényleg lenyomja még az erőset is, abból még nem következik, hogy ez a törvény, ez lenne a szükségszerű, ez maga a végzet.

Csak akkor van végzet a politikában, ha elhisszük, hogy van végzet – és akkor az úgy is fog működni, mint a babona vagy a ráolvasás.

A politikára lehet úgy is nézni, mint egy sakktáblára, ahol nemcsak a figurák mozognak, hanem néha a táblát is arrébb tolják, a bábukat meg meglökik. Aki hisz a végzetben, az lemond arról, hogy lépjen. Az azt mondja: „Nincs értelme gondolkodni, korrigálni, újratervezni, megújulni, mert úgyis bekövetkezik az, ami elő van írva.” Vagyis elhiszi, hogy elkerülhetetlen a bukás. Ha valaki átadja magát ennek a fatalizmusnak, onnantól kezdve nem küzd, nem újít, nem mozdul, és tényleg bekövetkezik az, amitől félt. De nem azért, mert a csillagok így rendelték, hanem mert feladta a játékot.

A hibáknak ára van, de értéke is. Mert képes vagy belőle tanulni, változni, változtatni, újrastrukturálni magad és megújulni.

Ez a Fidesz, ez Orbán Viktor. Mert a sorsdöntő dolgok a csakazértisből jönnek létre. És mi más lenne a Fidesz, vagy az orbánizmus lényege, ha nem a csakazértis?

Szóval ennyit a végzetről mint babonáról. De még nem végeztünk. Mert az a helyzet, hogy szemben a végzet közkeletű felfogásával, amit itt az előbb is ecsetelni próbáltam, hogy a végzet logikus, a nagy dolgokból vezethető le, és elkerülhetetlen, a végzetnek van egy másik felfogása is, amely sokkal inkább jellemző a politika világára.

Ez nem maga a végzet (mivel az csupán babona, és vagy te hiszel benne, vagy megpróbálják rád olvasni, hogy az gúzsba kössön téged), hanem az, ami végzetes lehet (valami, ami kifutási lehetőségként magában hordozza a bukást). A végzetes az ugyanis nem logikus, hanem éppen hogy észszerűtlen, nem a nagy dolgokból következik, hanem akár a legkisebbekből is, és elkerülhető lenne, ha jobban figyeltél volna, ha lenne tapasztalod, vagyis ha nem bízod el magad. A végzetes nem bejelenti, hogy mikor jön, hanem váratlanul érkezik, annyira, hogy még téged is meglep, hogy még jó ­ideig el se hiszed, hogy ez tényleg végzetes, hogy tényleg itt van, hogy megérkezett. A végzetes akkor nyitja ránk az ajtót, amikor nem várjuk.

„Nem mondhatunk el mindent, mert akkor megbukunk.” Mint kiderült, ez a Tisza programja. Ezt most már mindenki tudja, mert egy elbizakodott ember, a Tisza egyik vezetője, abban a hitében, hogy ők jönnek, és hogy lehet kajánkodni, lehet ravaszkodni, kimondott egy mondatot, és ez a mondat ellene fordult.

A haditerv szerint semmit sem lett volna szabad mondania. A semmiből jött Tiszának ugyanis az volt az elképzelése, az volt a nagy stratégia, hogy nem mond semmit, hogy kibekkeli a hátralévő időt azzal, hogy semmit se árul el magáról, és ezzel fog nyerni. De a politikában ez képtelenség. Valamit valaki úgyis fog mondani, ,és a kimondott szavak bosszút állnak. Mert ha egy mondatot rosszul mondok, azt a politikában nem lehet kijavítani.

Ha tizenhat éve kormányzol, ha húsz éve nem volt komolyan vehető ellenfeled, ha a kihívód fiatalabb, az még nem végzet, de egy figyelmetlenség, egy óvatlan pillanatban kiejtett rossz mondat igenis végzetes lehet.

Véged van, Tisza!