Miközben a hírek szerint minden idők legnagyobb otthonteremtési programja készül, érdemes ismét kicsit alaposabban szemügyre venni a bankok szerepét a családtámogatásokban. Kulcsszereplők ugyanis a történetben, sőt azt is mondhatnánk, sorsok fölött döntenek, olykor családi drámákat okozva.
Ez persze – szeretjük, nem szeretjük – a modern, pénzközpontú világ kialakulása óta így van, csakhogy egészen más, ha a saját termékeikkel, hiteleikkel, illetve azok elérhetőségével tornáztatják meg az állampolgárt (ez – úgymond – két fél magánügye), mint ha az államtól érkező vissza nem térítendő támogatásokkal vagy az államilag garantált kölcsönprogramokkal kapcsolatban teszik ezt.
Ez ugyanis közügy, hiszen ebben az esetben nyugodtan kijelenthető, hogy a családok helyzetét javítani, a demográfiai lejtmenetet megállítani szándékozó állami programok sikerességét akadályozzák.
A kormány lényegében a kiemelt családtámogatások bevezetése óta folyamatosan alakít azokon, pontosan azért, hogy az időközben felmerülő adminisztrációs és jogosultsági problémákat orvosolja. A járvány előidézte veszélyhelyzetben rendkívüli intézkedéseket is hozott. Például aki elveszítette állását a válságban, de újra elhelyezkedett, az legfeljebb hat hónapot beszámíthatott munkaviszonyként a csok és a babaváró támogatás igénylésekor – ez azért fontos, mert mindkét támogatás folyamatos munkaviszonyhoz kötött.
Ám a bankok – sokszor éppen a járványhelyzetre hivatkozva – újabb akadályokat állítottak. Az elmúlt hónapokban mintha megnőtt volna az olyan, a csok beszámításával zajló építkezések száma, amelyek elbírálásánál a bank hónapokig tartó bizonytalanságot okozva ült a papírokon.
Bő egy éve írtunk ezeken a hasábokon a babaváró támogatás körüli anomáliákról, arról, hogy noha az ember naivan azt gondolná, hogy azt minden társadalombiztosítást fizető, büntetlen előéletű házaspár könnyedén megkaphatja, a gyakorlat nem feltétlenül ezt mutatja. Pedig a babaváró havi törlesztőrészlete (ötvenezer forint) olyan alacsony, hogy ha a pár amúgy nincs eladósodva, akkor kettejüknek együtt alig többet, mint a hivatalos minimálbért kell tudniuk felmutatni ahhoz, hogy jogosultak lehessenek.
Csakhogy itt jön a probléma: milyen jövedelmet mutathatnak fel? Úgy tűnik, a bankok nagy része mintha csak azzal a „mintaállampolgárral” állna szóba, aki napi nyolcórás munkát végez egy irodában. Ám ez nem feltétlenül így van a célcsoportot jelentő húszas–harmincas korosztályban.
Csak néhány példa középosztálybeli, értelmiségi fiataloknál: különböző ösztöndíjak, doktori képzés, határozott idejű szerződés (lásd sok iskola gyakorlatát a frissen végzett pedagógus foglalkoztatására), megbízási szerződéssel végzett rendszeres kiegészítő munkák. Ezeket a jövedelmeket azonban a legtöbb bank nem akarja „észrevenni”, mintha ezek csak véletlenszerű pénzek lennének, és a „szerződés” lejárta után nem lenne jó adós az illető.
