Negyven éve bégettek együtt a fekete bárányok I.

Sokan azok közül, akik manapság a multikulturális Sziget Fesztivál hangulatát élvezik, nem is tudják, hogy a nagy sikerű rendezvénysorozat előzménye, „nulladik éve” még a Kádár-rendszerre nyúlik vissza, amikor 1980. augusztus 23-án 16 és 22 óra között három, a hazai könnyűzenei élet prominens korifeusai által többé-kevésbé kitagadott botránybanda – a Beatrice, a Hobo Blues Band és a P. Mobil – adott koncertet a zenészek visszaemlékezései szerint mintegy harmincezer rajongónak.

Az óbudai Hajógyári-szigeten zajlott megmozdulás felért egy kisebbfajta rendszerellenes, de legalábbis rendszerkritikus kinyilatkoztatással, miközben a Kádár-rezsim egyik fő támasza, a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) Központi Bizottságának reformszárnya felkarolta a kezdeményezést, így védőszárnyai alatt és hallgatólagos beleegyezésével az Ifjúsági Magazin szerkesztősége, valamint az Expressz Ifjúsági és Diák Utazási Iroda megrendezte a feketebárány-fesztivált. A rendezvény egyik magyaros pikantériája, hogy a bevétel jelentős része szőrén-szálán eltűnt.

Procedúra profi szinten

Az akkori Magyarország „slendrián diktatúrájának” kereteibe belefért, hogy ezek a perifériára szorított zenekarok egyfajta szelepként működjenek, akárcsak a rádiókabaré vagy néhány filmalkotás. A hatalom minden bizonnyal úgy gondolta, jobb, ha a felügyelete mellett, koordinált formában őrjítik meg a tömeget a könnyűzene akkori kiátkozott prófétái még a második nyilvánosságban, a koncertszínpadokon is, ugyanakkor arra gondosan ügyeltek, hogy egy ideig ne kapjanak hanglemezkészítési lehetőséget.

A feketebárány-fesztivál előkészítése formailag nem nélkülözhette a kádári diktatúra által előírt eljárásokat, ennek megfelelően a szervezőknek előre ki kellett tölteniük az ilyenkor szokásos formanyomtatványokat, amelyekben nyilatkozniuk kellett, hogy mely zenekarokat akarják felléptetni, és azok milyen repertoárral szerepelnek. Ezeket a dokumentumokat be kellett mutatniuk a helyi hatóságnak, az akkori önkormányzatnak megfelelő, de a mainál jóval kisebb hatáskörű, a hatalom végrehajtó szerveként működő tanács szakigazgatási szervének, ami ebben az esetben az óbudai, azaz a III. kerületi tanács művelődési osztályát jelentette. Miután ők jóváhagyták a koncert fellépőinek névsorát, az aláírásokkal és pecsétekkel ellátott papírokat át kellett vinni a helyi rendőrkapitányságra úgynevezett láttamozásra. Ez utóbbi procedúra már nevében is magában hordozta, hogy a rendőrség a tanácsi engedély fényében már nemigen szokott kerékkötője lenni ezeknek a koncerteknek, így rendszerint aláírták a szükséges dokumentumokat, s ezt tették az 1980-as szuperkoncert esetén is.

A „botránybandáknak” általában a helyi tanácsok művelődési osztályaival gyűlt meg a bajuk, ezek a szervek voltak azok, amelyek felsőbb párt- vagy megyei tanácsi utasításra ellenállhattak egy-egy koncert megrendezésének. Az érintett zenekarok és az egyes művelődési házakban korabeli koncertszervezőkként is működő népművelők visszaemlékezései alapján úgy igyekeztek elejét venni a fekete bárányok elleni szankcióknak, hogy rendszerint egyszerre egy egész paksaméta engedélyeztetési formanyomtatványt nyújtottak át a tanácsi dolgozóknak, akiknek így sokszor elkerülte a figyelmét, hogy a tucatnyi zenekari papiros közé be-becsúszott egy-egy, a hatalom által nem kedvelt zenekaré is. Így ezek a hivatalnokok – sokszor figyelmetlenségből, nemtörődömségből vagy éppen tájékozatlanságból és néha a jóindulatukból fakadóan – aláírták az ő engedélyeiket is. Amikor pedig már kiplakátozták a koncerteket, kellemetlen lett volna a hatalom helyi képviselőinek visszavonni a már kiadott engedélyt. Ennek ellenére a Beatricével nemegyszer előfordult, hogy a koncert kezdete előtt néhány órával is megtették mindezt, miközben már a művelődési házak előtt tömegek vártak rájuk.

Kivéreztetett fekete bárányok

A fellépő fekete bárányok közül akadt, amelyik 1980-ban ugyan még népszerűsége csúcsán, de már a klasszikus felállásán túl volt, idesorolható a P. Mobil, amely elszenvedte Vikidál Gyula rocktenor távozását, de még sorai között tudta az alig néhány hónappal később P. Box néven önálló zenekart alapító, azóta elhunyt Bencsik Sándor „Samu” gitárfenomént és a szintén eltávozott Cserháti István „Pityi” orgonavirtuózt. Erre az évre már a Beatrice is elkönyvelte Gidófalvy Attila átigazolását a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) által náluk kedveltebb Karthagóba, de a vándorlás még korántsem ért véget a zenekarban, végül pedig a koncertet követő egyéves vesszőfutásuk oda vezetett, hogy 1981 augusztusában feloszlottak.

Ebből a szempontból speciális helyzetben volt a Hobo Blues Band, mert már 1980-ban – igaz, kriminális stúdiókörülmények között, rekordgyorsasággal – elkészíthették első lemezüket, amellyel ők lettek azok a három fekete bárány közül, akik először beálltak a nagylemez-tulajdonosok sorába. Sőt, a fekete bárányok fesztiváljának idején már tudták, hogy nemsokára lemezük jelenik meg. Egy év múlva a P. Mobil is elkészíthette első nagylemezét, a Mobilizmót, miközben a „legfeketébb fekete bárány” banda, a Beatrice már nem is létezett. Igaz, még a Ricse is szerepelt nagylemezen, persze nem egyedül, hanem az 1980-as közös ORI-turné eredményeként az Omega és az LGT társaságában. Ezen a lemezen azonban a számok többségét az Omega és az LGT játszotta, a Beatricének ugyanakkor megengedték, hogy az Erdős Péter MHV-mindenható által sztárolt és pénzelt zenekar, a Neoton Família paródiáját, a Sánta Máriát előadják.

A fesztiválra előzenekarként meghívott A. E. Bizottság is készíthetett a későbbiekben két nagylemezt a Kádár-rendszerben, noha őket nem soroljuk a klasszikus értelemben vett fekete bárányokhoz. Bizonyos értelemben azonban, ami a muzsikájukat illeti, kívülállóbbak voltak még a fenti három zenekarnál is, nem véletlenül határolódtak el tőlük és a hozzájuk hasonló alternatív, ORI-vizsgával nem rendelkező zenekaroktól az akkor már sikeres és befutott zenészek az 1981. március 23–25. között a tatai KISZ továbbképző központban rendezett rocktanácskozáson, ahol még Tóth Dezső kulturális miniszterhelyettes is kemény szavakkal illette az alternatív együtteseket, időnként még a hangját is felemelve a megjelent könnyűzenészek előtt.

Betiltott és engedélyezett dalok

A koncertnek elementáris hatása volt a korabeli könnyűzenei életre, és valójában mérföldkőnek számított, annak ellenére, hogy a hangosítás a zenészek szerint is jócskán hagyott kívánnivalót maga után, és a bevétel nagy részét is bottal üthették, valaki szemfüles módon lecsapott rá. A koncert egyes részletei, amelyek egyáltalán fennmaradtak az utókornak, ma már DVD-n élvezhetők, ezek és persze az eredeti tracklisták alapján is rekonstruálhatók a repertoárok. A Beatrice olyan, az MHV által nemkívánatosnak minősített számokat játszott, mint a Nagyvárosi farkas, a Nem kell vagy az Angyalföld, de persze a Térden állva sem volt a szíve csücske a korabeli hatalomnak. Utóbbi nemcsak azért, mert első hallásra klerikálisnak tűnt, hanem azért is, mert valójában a cenzúráról és az öncenzúráról szólt, és ezt a cenzorok is világosan látták. A Motorizált nemzedék pedig az egész felnőtt társadalomnak mutatott görbe tükröt, amikor azt énekelte Nagy Feró – aki ekkor „A nemzet csótánya” feliratú pólóban feszített –, hogy „Életünk csak rohanás, hajsza a pénz után, hej!”.

A P. Mobil a jól bevált receptről játszott olyan, akkorra már klasszikussá vált darabokat, mint az Örökmozgó, a Rock ’n’ roll, a Miskolc, az Utolsó cigaretta, az 1956-os áthallásokkal rendelkező Rocktóber vagy a Főnix éjszakája, és nem hiányozhatott az addigra már szintén bejáratott és nagy sikerű Honfoglalás rockszvit sem.

A HBB részben Rolling Stones-okkal operált, de a 3:20-as blues, a Rolling Stones blues vagy a Leples bitang is elhangzott tőlük. A három kitaszított bandát jelképező, direkt az erre az alkalomra írt Fekete bárány blues is elhangzott ezen az alkalmon, ahol ott csápolt Bayer Zsolt és Semjén Zsolt is.

Bekeményítés és enyhítés MHV módra

A nagy tömegtámogatottságot látva az MHV is realistább kultúrpolitikát kezdett el űzni velük szemben, amelyet alátámaszt igazgatójának, Bors Jenőnek az 1981. október 23-án az MSZMP Központi Bizottsága tudományos, közoktatási és kulturális osztályán dolgozó Rátki András számára szóló levele. Bors Jenő levelében a vállalat profitfokozása érdekében teljes mértékben kiállt a pártállam ideológiája mellett. A fekete bárányokkal kapcsolatban az igazság bajnokaként állította be az MHV-t, mint amely nem csak a párt ideológiai elvárásait teljesítette:

„Határozott fellépésünk és a vezető állami és politikai szervek támogatása lehetővé tette, hogy megőrizzük magunkat. A tanulság egyértelműnek látszott: ahol engedtünk a politikai zsarolásnak, ott mindig a rövidebbet húztuk, ahol nem engedtünk, ott a demagógia, a zavarkeltés szándéka meghátrált. Nem engedtünk a Beatrice-kérdésben – a Beatrice feloszlott. Némi ingadozás után nem engedtünk Kopaszkutya-kérdésben, a HBB a velünk való együttműködés útját választotta és elfogadható, új nagylemezén dolgozik. (Itt kell megjegyezni, hogy a HBB 1980-as albuma volt az első, amelyet az addigi megszokott eljárástól eltérően a hanglemez árusítóinak nem ajánlott ki az MHV.) A tatai poptalálkozón (Tatai fórum) Tóth Dezső miniszterhelyettes világosan meghúzta a határt, mondván, hogy az ifjúsági szórakoztatásban nincs helye a működési engedély nélkül tevékenykedő, politikailag és eszmeileg ellenséges, gyűlölködő, elvadult csoportoknak, és név szerint is említette az URH-t, a Bizottságot és a Kontroll Csoportot. A popszakma jelenlévői ezt az álláspontot ott elfogadták, és elhatárolták magukat ezektől a kalandor vállalkozásoktól. A jelenlegi támadások egyik, alig titkolt célja, hogy ezeket a csoportokat ránk kényszerítse.”

Bors Jenő elítélte az Élet és Irodalom 1981. október 17-i számában megjelent, Maróti János által írt cikket is, amelyben a szerző burkoltan kifejtette, hogy semmilyen állami cégnek nem lett volna joga a művészi produkciók ellenőrzésére, a cenzúra gyakorlására. Ugyanígy elhatárolódott a Magyar Nemzet 1981. október 21-i számában leírtaktól is, amelyben Sebők János a punk – amelyhez a Beatricét is sorolták a korabeli ítészek, nagy tájékozatlanságról téve tanúbizonyságot – létjogosultságát taglalta és a P. Mobil nagylemezre várásának okait firtatta. Utóbbihoz álságos retorikával és meglehetősen maliciózusan hozzáfűzte Bors Jenő, hogy nem az MHV, hanem a P. Mobil írta azokat a szövegeket, amelyek nem mentek át a rostán, és 1981-ben azért jelenhettek meg, mert végre hajlandók voltak átírni azokat. A szövegek átírására azonban csak kis részben került sor Schuster Lóránt visszaemlékezése szerint.

Bors Jenő azonban nem rejtette véka alá, kinek is kell megfelelnie: „A vállalat működésének ifjúságpolitikai irányvonala változatlan marad. Feladatunk szilárdan végrehajtani a párt és a kormány kultúrpolitikai irányvonalát minden területen, beleértve tehát az ifjúságpolitikai vonatkozásokat is. Ezt a kultúrpolitikát számunkra a Művelődési Minisztérium irányítása közvetíti és konkretizálja. Ezzel szemben nem engedünk semmilyen nyomásnak.”

A cikk II. része itt olvasható.