A Szovjetuniót is dicsérte az amerikai énekes Szegeden

Nagyot fordult 1960-ban a világ, már ami a könnyű műfaj, és azon belül a dzsessz megítélését illeti a Kádár-rendszerben. Akkortól ugyanis kezdték megtűrni, és már nem számított istencsapásának, ha egy zenekar amerikai swingeket is beépített a repertoárjába. Ennek kézzel fogható eredménye volt az óriás méretű, afroamerikai (a korabeli pártújságok szerint még néger) énekes, Paul Robeson hazai fellépése és egyfajta diadalútja.

Forrás: Wikipedia.com

Fotó: Wikipedia.com

Szegedi diadalmenet

Egy ilyen híres személyiség azonban nem maradhatott csak a fővárosban, meg kellett mutatni a népnek vidéken is. Ezért aztán leutaztatták Szegedre, ahol a korabeli helyi lap, a szintén az MSZMP kezében lévő Dél-Magyarország szervilizmustól hemzsegő beszámolója szerint óriási tömeg várta a világsztárt a napfény városának főterén, a Széchenyi téren. A lózungoktól hemzsegő, hajbókoló stílusú sematikus cikkből azt lehet kivenni, hogy mint a véres kardot, úgy vitték le Szegedre Paul Robesont. A város határában köszöntötték a városi tanács, a Hazafias Népfront és a helyi művészek képviselői, ahonnan autókaravánnal vonultak a tanácsháza elé. Itt „szűnni nem akaró éljenzés, zúgó tapsvihar” (a „szűnni nem akaró” jelzőt ugyanez a cikk még egyszer elsütötte), valamint virágeső és autogramkérők százai fogadták az amerikai dzsesszénekest, akinek az ÉDOSZ táncegyüttes népviseletbe bújtatott tagjai álltak díszsorfalat, miközben cigányzenekar húzta a magyar csárdást. A városházán – akkor még tanácsházának hívták – Biczó György tanácselnök fogadta, majd az erkélyen mondott köszönetet a forró hangulatú fogadtatásáért, és még „rögtönzött” koncertet is adott, elénekelte az Old Man Rivert, amit a helyi újság Vízhordó fiú dalának fordított le.

Ezzel nem ért még véget Paul Robeson megpróbáltatása, mert továbbcipelték díszvendégnek a Dóm térre, ahol a különböző nemzeti zászlóktól övezve Picasso Békegalambja fogadta óriáskivetítőn a részben kivezényelt 15 ezres tömeget, miközben a munkásőrség zenekara indulók játszásával fogadta a nagyérdeműt.

Ne felejtsük el: a munkásőrség paramilitáris alakulatot éppen azért hozta létre a Kádár-rendszer, hogy ha véletlenül újabb forradalom törne ki, ők is segítsenek annak leverésében.

Ennek fényében nem egészen négy évvel az 1956-os forradalom és szabadságharc után, még majdnem három évvel a pártállam által általánosnak hazudott amnesztia kihirdetése előtt el lehet képzelni, mennyire volt felszabadult az odaterelt emberek mosolya.

Megadták a módját a rendezvénynek, mert azon még a legfelsőbb országos vezető testület, az MSZMP Politikai Bizottságának (PB) tagja, Somogyi Miklós is megjelent díszpintyként, aki mellesleg ekkor főállásban a Szakszervezetek Országos Tanácsának elnöke volt. (A PB-tagok nem kaptak fizetést a PB-tagságuk után, ezért kellett lennie főállásuknak. Ez nem azt jelenti, hogy nem részesültek mindenféle egyéb privilégiumban, sőt ők kaptak ezekből elsősorban – persze a szocialista egyenlőség eszméjének jegyében –: egész villaépületeket örök használatra, teljes berendezéssel, amit a párt központi raktáraiból folyamatosan tudtak felújítani, különleges élelmiszerek a pártnak erre a célra rendszeresített hűtőházaiból, szolgálati autó sofőrrel, K-vonalas telefon, kiemelt orvosi ellátás stb.)

(Paul Robeson a szovjet himnuszt is lelkesen elénekelte.)

De persze a nagy csinnadratta jegyében mellé szegődött Szakasits Árpád, illetve Harmati Sándor, a Hazafias Népfront országos titkára, Siklós János, az MSZMP Csongrád megyei bizottságának titkára, egy igazán nagyágyú, ifj. Komócsin Mihály, a szegedi városi pártbizottság első titkára a hírhedt Komócsin klánból, Biczó György és Katona Sándor, a Hazafias Népfront Csongrád megyei elnöke. Az ilyenkor szokásos kommunista jópofáskodás sem maradt el:

Paul Robeson az egyik kisfiútól kapott egy úttörőnyakkendőt, amit ott azon nyomban a nyakába kötöttek. A komolyságot a Szegedi Tudományegyetem rektora, Antalffy György képviselte, aki felidézte az énekes „osztályharcos” múltját, hangsúlyozva róla, hogy „a világ egyszerű munkásaihoz szól, akik mindenhol hasonlítanak egymásra, kérges kezükkel és békét óhajtó meleg szívükkel”.

Paul Robeson itt is előadta a John Brownról szóló dalt, ezenkívül Smetanától és Schuberttől is énekelt, valamint, amikor már a szónoklatba is belemelegedett, elénekelte az Örömódát, az Újvilág szimfónia egyik részletét, és persze itt sem maradhatott el az Old Man River. A repertoár színesítéséért egy kínai zeneszámot is színpadra vitt, és nagy sikert aratott a szabadságról szóló Mississippi-dallal is, amelynek ő írta a szövegét. Szónoklatának mondanivalója szintén e körül forgott,

miközben azt is felidézte, hogy 1934-ben járt először a Szovjetunióban, ahol elmondása szerint először érezte magát teljes emberi méltóságának tudatában. Ez a penetráns hazugság is belefért tehát a beszédébe, miközben a nagy számok törvénye alapján szinte biztosan voltak a Dóm téren olyanok, akik megjárták a szovjet Gulág-táborok valamelyikét.

Na, ők igazán tudtak volna mesélni a szovjethatalom emberi méltósághoz fűződő nem éppen kedves és bensőséges viszonyáról. Az amerikai szocialista sztárénekes még arról is szólt néhány szót, hogy budapesti fellépése után két énekes előadott neki magyar dalokat, valamint arról, hogy találkozott Szabolcsi Bencével – az akkori első számú zenetudóssal –, és felidézte azt is, hogy mennyire tiszteli Bartók és Kodály munkásságát, mert – mint mondta –

a feketék zenéjében ugyanaz az ötfokúság figyelhető meg, mint a magyarokéban.

Robesonnak minden bizonnyal a Tisza étteremben tartott vacsora lehetett a nap fénypontja, ahová Szakasitsék elvitték, és ahol még hallgathatott egy kis magyar nótaválogatást Dankó Pista szerzeményeiből. Robeson még ekkor sem tudta türtőztetni magát,

és itt is mondott egy szokásos frázispufogtatásokkal teli beszédet, amit a szegedi békebizottság egy paprikával, papuccsal, bicskával és főleg virágokkal teli ajándékkosárral hálált meg.

A dzsessz „megtérése”

A dzsessz helyzete azonban Paul Robeson diadalútja előtt enyhén szólva nem volt rózsásnak tekinthető. A látogatásával nagyjából egy időben a Művelődésügyi Minisztérium egyik főosztályvezető-helyettese a tudományos és kulturális osztálynak írt beszámolójában sekélyesnek nevezte a korabeli fiatalok ízlését, mert azok az operettől a dzsessz felé fordultak, „nem annyira a melódia, mint inkább a ritmus és az érzelgős szöveg miatt. Válogatás nélkül hallgatják és tanulják meg a dzsessz-számokat. Ismerik az énekeseket, akik éneklik azokat, még a zeneszerzőket is felsorolják.” Jogosnak tűnik azonban a kérdés, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia idején virágkorát élt operett mitől volt elfogadottabb a dzsessznél a hatalom számára. Talán azért, mert a pártállami vezetés egyrészt a kommunista rezsimre kulturális téren jellemző, minden újtól való idegenkedés miatt kiállt a kisebbik rossz mellett, nem beszélve arról, hogy a dzsessz mégiscsak az „átkos imperializmus” őshazájából, Amerikából származott.

Ezért aztán a Kádár-rendszer első éveiben a kormányzati irányítás alatt álló tanácsokat arra sarkallták, hogy akadályozzák meg a dzsessz – és vele együtt a rock and roll – terjedését. Ez vidéken még úgy-ahogy sikerült, ám az Astoria szállóban, a Savoyban és az Újságíró Klubban 1957-től titkos dzsesszközpontok jöttek létre, s ezeken a helyeken záróra után jam sessionöket tartottak.

Az első „dzsesszcsatára” a Holéczy-együttes közreműködésével 1958-ban került sor a Margitszigeten, amiről elítélő hangnemben tudósított a sajtó. A dzsessz „megtérése” azonban nem váratott sokáig magára: a szovjet esztéták nyilvánvalóan felsőbb utasításra 1960-ban már elismerően írtak róla, mert – mint azt megideologizálták – az elnyomott társadalmi csoportok, rétegek, vagy ahogy akkoriban írták, „osztályok” életérzéseit énekelték meg, és a kizsákmányolók ellen szóltak. Ez a magyarázata annak, hogy innentől kezdve zöld lámpát kapott ez a stílus, még ha angolszász országokból is származott, és ezért jöhetett Paul Robeson is Magyarországra, hogy hízelegjen egy kicsit a szocialista rendszer képviselőinek.

Akik keverték a szezont a fazonnal

Mai szemmel nézve bizony nem könnyű kiigazodni a korabeli kommunista terminológia sokszor téves kifejezéseket tartalmazó bikkfanyelvén, főleg, ha a könnyűzenei terminusokat próbáljuk meg követni. De túlságosan sokat nem várhatunk attól a kultúrpolitikától, amely megengedhette magának, hogy egy hat elemit végzett embert – Fejérvári Jenőt – ültessen az 1951-ben több magáncég államosításával – értsd: ellopásával – összevont Magyar Hanglemezgyártó Vállalat élére. A pártállami közigazgatásban amúgy sem volt ritka, hogy cipőfelsőrész-készítőből lett igazságügy-miniszter vagy szobafestőből miniszterelnök-helyettes. Erre a jelenségre emiatt nyugodtan használhatjuk az eredetileg az ókori athéni állam egy bizonyos szakaszára vonatkozó ochlokrácia, azaz „a csőcselék uralma” meghatározást. Ilyen körülmények között pedig nem tekinthető véletlennek, hogy az MSZMP Központi Bizottságának Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztálya vagy az Agitációs és Propaganda Osztálya feltűnően mellélőtt az egyes könnyűzenei kategóriák meghatározásával. Kezdődött azzal, hogy az ötvenes években, de még a hatvanas évek legelején is dzsessznek minősítettek olyan zenéket, amelyeknek semmi közük nem volt ehhez a műfajhoz. Több pártirat tanúskodik arról, hogy nem egy esetben dzsessznek nevezték a populáris zene teljesen más műfajait is. Kicsit később az újdonság erejével ható beatzenekarokat sorolták a tánczenéhez, és ez még akkor is így volt, amikor az Illés és társai már túl voltak jó pár nagylemezen és stadionokat töltöttek meg koncertjeikkel. De a későbbiek sem jártak sokkal jobban: a hetvenes évek végi nagy keményrock-zenekarok (Piramis, P. Mobil) nem egy helyütt még mindig megkapták a beat jelzőt. A Kádár-kori kulturális vezetés egy részének súlyos inkompetenciájából kiindulva azonban ezen egy cseppet sem csodálkozhatunk.