A Nyugat édeskés csábítása 1966-ban III. rész

A sors útjai sokszor kifürkészhetetlenek. A „Mi lett volna, ha?” típusú kérdéseknek legtöbbször nincs értelmük, mégis, amikor olyan levelek jutnak a történész-újságíró kezébe, amiket a minap Szörényi Levente adott át, legalább egy pillanatra felvetődik: mi lett volna, ha ötvenöt éve, 1966-ban Szörényi Levente, valamint egykori osztálytársa, Bajtala János, illetve a korábban a Balassa-zenekarban az Illés frontemberével együtt játszó Jinda György eleget tesz Szilárdi Béla dzsesszbőgős felkérésnek, és a jó pénz, valamint a nyugati karrier reményében kimegy hozzá az akkori NSZK-ba, a Freiburghoz közeli Titiseebe huzamosabb ideig játszani az ottani – egyébként magas színvonalú –  vendéglátóiparban? Ez az ötlet ma már rocktörténeti kuriózum, de kicsit érdemes a kulisszák mögé nézni.

Fotó: Mirkó István

Az persze megfordult a fejében, hogy az 1966-os lehetőséggel éljen, hiszen akkor már tisztában voltak a nyugati könnyűzenei viszonyokkal. Nem is adott negatív válaszokat az első megkeresésekre, s ez egészen az 1968-as táncdalfesztiválos győzelmükig – igaz, különböző intenzitással – ott lebegett előtte, de ezután már akkora sikerszériába lendültek itthon, hogy már nem érzett erre indíttatást. Nagyobb fogadókészsége volt viszont a külföldi munkavállalásra 1967-ben, amikor enyhe kultúrpolitikai válságba kerültek az Illéssel, az az évi Táncdalfesztiválon sem indultak, amelynek nevezetes mozzanata volt a Vitray Tamással való összetűzésük. Szörényi Levente annak a véleményének adott hangot, hogy teljesen másként alakult volna az Illés karrierje, ha ő elhagyta volna őket és átmenetileg, néhány évre az országot is.

Szörényi Levente és Illés Lajos
Fotó: Fortepan/Nagy Zoltán

Minden bizonnyal Illés Lajos átalakította volna a zenekart, hívott volna újabb zenészeket, és teljesen más karriert futott volna be az Illés, értelemszerűen másféle zenét is játszottak volna, hiszen a meghatározó frontemberük nélkül kellett volna boldogulniuk. A pályája elején lévő Illésnek ugyanakkor értelemszerűen nem lett volna még akkoriban annyi veszítenivalója, hiszen még nem is tudták, mekkora karrier előtt állnak. Erkölcsileg ez az esetleges – és be nem következett – távozás nem jelentett volna akkora traumát a zenekarnak, mint az, hogy – mint ahogy csak jóval később derült ki számára is – Bródy János, igaz, hogy már a Fonográf-korszakban, de gyakorlatilag a konkurenciának, az Omegának írta a dalszövegeket, amit Várszegi Gábor neve alatt jegyeztek – mutatott rá Szörényi Levente.

A nyelvtudás kérdésével kapcsolatban Szörényi Levente megjegyezte, hogy 1956-ban egy hétig, az átmeneti időszakban az általános iskolában tanult németül, de az semmire nem volt elég, a későbbi NDK-turnék során viszont felszedett magára annyit, hogy meg tudta magát értetni. A sors furcsa fintora, hogy Bajtala János tényleg megtanult angolul, sőt a mai napig Angliában él. A nagy vonzerő persze az anyagi megbecsültség lehetett ezekben a meghívásokban, sokan jobbnál jobb autókkal jöttek haza, miután letelt az az időszak külföldön, hogy vámmentesen is hazahozhatták azokat. Szörényi Levente ilyennel nem dicsekedhet, hiszen végül nem lett soha idegenlégiós, de a fonográfos időkben hozott haza akkor még kuriózumnak számító mosogatógépet, ami még most, negyven év elmúltával is működik.

De összességében az az óriási kihívás tartotta itthon, hogy magyar nyelvű saját számaikkal megújítsák a magyar beatzenét,

és ehhez képest nem érezte túl nagy motivációnak, hogy mások világslágerét adja elő estéről estére valamelyik – egyébként színvonalas – lokálban. Ennyi idő távlatából kijelenthetjük, hogy mindannyiunk örömére és gazdagodására döntött így, ami által nemzeti kultúránk jelentősen gyarapodott, sokszínűbbé vált, és zenei öröksége apáról fiúra száll ma, a XXI. század egyre furcsább éveiben is.

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=7MuSYoZKoUE[/embed]