– A Gulag/GUPVI-táborokba hurcolt emberek történetét kutatja immár harminc éve. Nem viseli meg a téma, a sok emberi tragédia, ami ön előtt kibontakozik?
– Valóban egészen más egy olyan témát, egy olyan korszakot kutatni, amelynek hatásait még érezzük, amely még bennünk él, ha sokakban másként nem is, csak a kollektív tudatalattijukban. Azonban nagyon sokunknak – nemzetünk harmadában, felében –, köztük nekem is személyes érintettségem van. Ugyanis a nagyapámat hurcolták el ártatlanul, ítélet nélkül, igazoltatás hazugságával Budapestről. Ő hála istennek hazatért, még ha 38 kilósan is, de sajnos hamar meghalt, így én már őt nem ismerhettem meg. Azt tapasztalom az egyetemi vagy a vidéki előadásaim alkalmával, hogy a társadalmunkban hatalmas igény van a történelmünk e sokáig eltitkolt, feledésre ítélt, szenvedésekkel teli részének megismerésére.
– Ledőltek a tabuk? Most már megszólalnak az áldozatok?
– Egyre többen keresnek meg engem vagy a társaságunkat, a Gulag- és GUPVI-kutatók Nemzetközi Társaságát, hogy segítsünk feltárni valamely hozzátartozójuk, nagy- vagy dédszüleik sorsát, elhalálozási helyét vagy bármilyen adatot, amit meg lehet találni egy-egy civilként elhurcolt vagy katonaként fogságba vetett felmenőjükről. Nagyon sokan köszönték meg, hogy ebben a témában könyveket írtam, mert úgy érezték, hogy végre valaki az ő apjuk, anyjuk, nagy- vagy dédszüleik történetét a világ elé tárja, hogy nem tűnik a feledés homályába ártatlanul, civilként kényszermunkára hurcolt szerettük sorsa. Ezek a személyes találkozások erős motivációt adnak a további kutatásokhoz.
– Volt olyan sors, amely különösen megrendítette?
– Több ilyen sors is belém vésődött. Például egy kiskunsági tanyasi család története. Tanyájukra részeg szovjet katonák érkeztek és nőket követeltek. A családban öt leány volt, nyolctól 21 éves korig.
Az egyik katona megerőszakolta a család szeme láttára a 19 éves Júliát. A lány fivére nem tudta ezt eltűrni és megölte a katonát a letett fegyverével, mire a másik két katona elmenekült. A megbecstelenített lányt és fivérét halálra kínozták, az apát és a feleségét – mint „a terrorista bűnszövetkezet” vezetőit halálra, míg a család többi 12 év feletti tagját az idősebbik lány férjével együtt, aki szintén jelen volt az eseményeknél, 15–25 évi kényszermunkára ítélték.
A nyolcéves Erzsébet árván nőtt fel és csak 11 év múlva, 1956-ban találkozhatott a három életben maradt nővérével.

– Az elhurcoltak emlékét nagyjából harminc éve lehet ápolni. Hogy látja, a magyar társadalom mennyire tud a témáról a rendszerváltás óta?