3°C Miklós 2022. december 6. 
– A Gulag/GUPVI-táborokba hurcolt emberek történetét kutatja immár harminc éve. Nem viseli meg a téma, a sok emberi tragédia, ami ön előtt kibontakozik?
– Valóban egészen más egy olyan témát, egy olyan korszakot kutatni, amelynek hatásait még érezzük, amely még bennünk él, ha sokakban másként nem is, csak a kollektív tudatalattijukban. Azonban nagyon sokunknak – nemzetünk harmadában, felében –, köztük nekem is személyes érintettségem van. Ugyanis a nagyapámat hurcolták el ártatlanul, ítélet nélkül, igazoltatás hazugságával Budapestről. Ő hála istennek hazatért, még ha 38 kilósan is, de sajnos hamar meghalt, így én már őt nem ismerhettem meg. Azt tapasztalom az egyetemi vagy a vidéki előadásaim alkalmával, hogy a társadalmunkban hatalmas igény van a történelmünk e sokáig eltitkolt, feledésre ítélt, szenvedésekkel teli részének megismerésére.
– Ledőltek a tabuk? Most már megszólalnak az áldozatok?
– Egyre többen keresnek meg engem vagy a társaságunkat, a Gulag- és GUPVI-kutatók Nemzetközi Társaságát, hogy segítsünk feltárni valamely hozzátartozójuk, nagy- vagy dédszüleik sorsát, elhalálozási helyét vagy bármilyen adatot, amit meg lehet találni egy-egy civilként elhurcolt vagy katonaként fogságba vetett felmenőjükről. Nagyon sokan köszönték meg, hogy ebben a témában könyveket írtam, mert úgy érezték, hogy végre valaki az ő apjuk, anyjuk, nagy- vagy dédszüleik történetét a világ elé tárja, hogy nem tűnik a feledés homályába ártatlanul, civilként kényszermunkára hurcolt szerettük sorsa. Ezek a személyes találkozások erős motivációt adnak a további kutatásokhoz.
– Volt olyan sors, amely különösen megrendítette?
– Több ilyen sors is belém vésődött. Például egy kiskunsági tanyasi család története. Tanyájukra részeg szovjet katonák érkeztek és nőket követeltek. A családban öt leány volt, nyolctól 21 éves korig.
Az egyik katona megerőszakolta a család szeme láttára a 19 éves Júliát. A lány fivére nem tudta ezt eltűrni és megölte a katonát a letett fegyverével, mire a másik két katona elmenekült. A megbecstelenített lányt és fivérét halálra kínozták, az apát és a feleségét – mint „a terrorista bűnszövetkezet” vezetőit halálra, míg a család többi 12 év feletti tagját az idősebbik lány férjével együtt, aki szintén jelen volt az eseményeknél, 15–25 évi kényszermunkára ítélték.
A nyolcéves Erzsébet árván nőtt fel és csak 11 év múlva, 1956-ban találkozhatott a három életben maradt nővérével.
– Az elhurcoltak emlékét nagyjából harminc éve lehet ápolni. Hogy látja, a magyar társadalom mennyire tud a témáról a rendszerváltás óta?
– Sajnos a szocializmusban nem lehetett erről a témáról beszélni, és ez még ma is erősen érezteti a hatását, hiszen generációk nőttek fel e történelmi tények ismerete nélkül. A történelmi tények elhallgatása, a sok hazugság, amelyeket 45 éven keresztül hangoztattak, a társadalom nagy részében egy torz, hamis világképet, világlátást munkált ki, amit nagyon nehéz helyrehozni. Ahogy Örkény István – aki munkaszolgálatosként maga is megjárta a szovjet hadifogolytáborokat – 1956-ban a Szabad Kossuth Rádióban önkritikusan mondta: „Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon.” Egyébként ezért a beismeréséért öt éven keresztül nem publikálhatott.
Sajnos a történelemkönyvekből még ma is vagy hiányzik ez a nemzeti trauma, vagy csak egy mondattal van elintézve, s akkor sem mindig a történelmi tényeknek megfelelően.
Másrészt a marxisták nem örülnek, ha a marxizmus elvein alapuló rendszerek embertelenségére rámutatnak.
– Mit gondol arról, hogy Nyugaton újra polgárjogot kap a kommunizmus? Nemrég Marx- és Lenin-szobrokat avattak Németországban.
– Úgy gondolom – mint már említettem –, ennek főként az az oka, hogy ahogy Magyarországon, úgy az egész szocialista blokkban 45 éven keresztül folyamatos volt a tudatátformálás, a hazugság, a történelemhamisítás, az elhallgatás, az agymosás. Ehhez hozzájárul, hogy sokaknak a rendszerváltoztatás egyfajta életszínvonal-csökkenést, egyfajta erős bizonytalanságot hozott a szocialista rendszerek paternalista álló vizéhez képest. Ezért nosztalgiával tekintenek vissza a szocialista időszakra, amely bár tele volt szabadságkorlátokkal, mégis biztonságot adott és egy bizonyos egyenlőséget, igaz, a szegénység egyenlőségét. Ne feledjük, hogy a kommunista diktatúrák többsége a rendszerváltoztatás előttre elpuhult. Ha Sztálin halála után egy forradalmi hullám elsöpörte volna a kommunista diktatúrákat, akkor az emberek nem felejtették volna el a rendszer embertelenségét, a szörnyűségeket és nem néznének vissza nosztalgiával a szocializmusra.
Az ismerethiányon kívül a másik fontos momentum, ami az embereket a baloldal felé sodorja, az a multinacionális vállalatok profitéhes kizsákmányolása, ami ellen a kormányok nem akarnak vagy nem képesek fellépni az állampolgáraik védelmében.
Ezért fordulnak egy utópisztikus világkép felé, amelyet a marxizmus–leninizmusban vélnek megtalálni, pedig a világtörténelem ékesen bizonyította, hogy nem lehetséges emberséges rendszer, amely a marxizmus–leninizmuson alapszik.
– A Magyar Nemzeti Levéltár 2021 tavaszán várhatóan közzéteszi azt a csaknem hétszázezer fős online adatbázist, melyen az elmúlt két évben dolgozott. Mit jelent ez a kutatás szempontjából?
– Ez óriási lehetőségeket rejt magában, hiszen a csaknem hétszázezer személyi karton mindegyikén 18 kérdés van, ráadásul van olyan kérdés, amelynek három alkérdése is van, valamint többek között még rajta van a láger száma is, ahol a személyi kartonra az adatokat felvették. Tehát ezeken a kartonokon több mint 13 és fél millió adat van! Ráadásul, mint kiderült, nemcsak a GUPVI, tehát a Hadifogoly- és Internáltügyi Főparancsnokság, hanem a Gulag, vagyis a Javító-munkatáborok Főparancsnokságának a lágereiben elsődlegesen felvett kartonok is megtalálhatók ezek között. Azonban azt is el kell mondani, hogy ezen a csaknem hétszázezer kartonon csak azok szerepelnek, akik kiérkeztek a szovjetunióbeli táborokba.
Ellenben az a mintegy kétszázezer ember, akiket szabadon bocsátottak a Kárpát-medencei, illetve a közép- vagy délkelet-európai táborokból és az a 100-120 ezer ember, akik meghaltak ezekben vagy a vasúti szállítás közben, nem szerepel ezeken a kartonokon.
Ugyanakkor még azok közül is sokan hiányoznak ezekről a kartonokról, akik kiérkeztek, másrészt előfordul, hogy egy személy több kartonon is szerepel.
– A konferenciájuk címe: Közösség és egyén – a szovjet fogságba hurcoltak kontextusában. Az egyéni életutakon lesz a hangsúly? A témákat végigolvasva látom, hogy az előadók főleg vidéki, lokális kutatásokról számolnak be.
– A magyarországi társadalomtól haladunk a kisebb közösségeken, társadalmi csoportokon keresztül az egyéni sorsokig. Az első szekcióban az úgynevezett (hadi)fogolykérdésnek a második világháborút követő időszakban betöltött rendkívüli jelentőségéről lesz szó magyarországi és erdélyi viszonylatban. Valamint ebben a blokkban lesz szó a közel hétszázezres adatbázisból eddig kinyert adatokról. Mindhárom előadásban nagyon sok, az egész magyar társadalmat érintő új adat, tény, összefüggés fog elhangozni. Nagyon érdekes, sok új kutatási eredményről beszámoló előadások fognak szólni a regionális vagy társadalmi csoportok sorsáról, a járásonkénti vagy településenkénti kutatói mélyfúrások tapasztalatairól, eredményeiről, és természetesen rendkívüli és megdöbbentő egyéni sorsokról, amelyek sokaságából áll össze a történelem. Fontos itt még megemlítenem, hogy a konferencia tárgyalt időszaka 1956-ig terjed több okból is, de elsősorban azért, mert még akkor is hurcoltak ki a Szovjetunióba magyar állampolgárokat…
– „A kommunisták eltüntették a forrásokat, ezért fontosak a visszaemlékezések. Tehát a téma kutatása még igencsak gyerekcipőben jár. Rengeteg a megválaszolandó kérdés, hiszen a hozzátartozókkal együtt több mint négymillió embert érintettek a történtek” – ezt a lapunknak adott interjúban mondta.
– Igen, éppen e kérdés hatalmas társadalmi érintettsége miatt nagyon fontos lenne, hogy végre létrejöhessen egy Gulag és GUPVI Dokumentációs és Kutatóintézet vagy legalább egy kutatócsoport valamely intézet részeként, ahol a kutatások, a hatalmas adatmennyiségek feldolgozása mellett összegyűjtenék az e témában keletkezett és fennmaradt írott és audiovizuális forrásokat és feldolgozásokat, valamint hivatalként működve igazolásokat adhatnának ki a szovjet fogságba vetettek vonatkozásában.
– Tehát nem egyszerű feldolgozni a szovjet bürokrácia anyagát.
– A Magyar Nemzeti Levéltár munkatársai óriási munkát végeztek, de még több munka van hátra, hiszen rengeteg az elírás, a hiányos adatfelvétel. Gondoljunk bele, hogy a magyarul bemondott adatokat például egy üzbég, lett, kazah vagy más nemzetiségű írnok írja le oroszul. Rengeteg az elhallás, az elírás, a félrefordítás és ezek legnagyobb részét már nem lehet algoritmusokkal kiszűrni, hanem ehhez már humán erőforrásra van szükség. Ezeket az adatokat ráadásul össze kéne vetni a hazai adatbázisokkal, levéltári adatokkal és persze fel kéne dolgozni! Ehhez azonban egy önálló intézetre, vagy legalább egy kutatócsoportra lenne szükség. Ezeknek az adatoknak a feldolgozásával sok százezer család kaphatna némi lelki kárpótlást, ismereteket kapva elfeledett, elhallgatott szeretteik életéről, haláláról.
– A halálozási ráta, az elhurcoltak származása ismeretében lehet-e még málenkij robotnak nevezni ezt a történelmi jelenséget, vagy helyesebb volna, ha valamiféle bosszúnak neveznénk?
– Sokan tették már fel ezt a kérdést, hiszen a „kicsi munka” kifejezés félrevezetheti azt az embert, aki ezt először hallja. Ezt a kifejezést a történészszakma a köznyelvből vette át. Helyesen használva a „málenkij robot” kifejezést mi, történészek idézőjelbe tesszük, két okból is. Egyrészt, mert ezzel a hazugsággal becsapva vitték el civilek százezreit, tehát idézzük a szovjet katonákat. Természetesen helyesen málenykájá rabota lenne, de egyrészt a szovjet katonák nem orosz, illetve szláv nemzetiségű tagjai nem vagy alig tudtak oroszul, tehát eleve rosszul ejtették ki az orosz szavakat. Másrészt, a magyar foglyok is félreértették, ezért kopott le málenkij robotra. A másik ok az idézőjelre éppen az, hogy nem kicsi munkára, hanem többéves kényszermunkára vitték ártatlan civil honfitársainkat. Azonban eleinte a korszak hivatalos dokumentumaiban ezeket az elhurcolásokat deportálásnak nevezték.
Sőt Révai József, a Magyar Kommunista Párt legfőbb ideológusának a leveléből azt is tudjuk, hogy sok baloldali politikus, közöttük Erdei Ferenc belügyminiszter is – aki a Nemzeti Parasztpárt főtitkára volt, közben pedig titkos kommunista – a szovjet elhurcolásokat a náci Németország általi zsidó deportálásokhoz hasonlította.
– Ez jó hasonlat?
– Az elhurcolás módszere valóban hasonló volt, de a szovjet GUPVI-lágerekben nem a foglyok megsemmisítése volt a cél, hanem a dolgoztatása. Igaz, sok esetben halálra dolgoztatták őket. A GUPVI-foglyok egyharmada belehalt az antihigiénés körülményekbe, az elégtelen élelmezésbe, a tífusz- és vérhasjárványokba és a túlhajtott munkába. Voltak azonban olyan települések, mint például Beregdaróc vagy Tabajd, ahol az elhurcoltak kilencven százaléka belehalt az embertelen életkörülményekbe.
Tehát ha a civil lakosság elhurcolását annak következményei felől megközelítve nevezzük meg, akkor tömeges halálozással járó kényszermunkára deportálásnak nevezhetjük a történteket.
