„Nem az a célunk, hogy konzumidiótákat neveljünk”

Az értékelvűségünk nyilvánvaló, ez egy konzervatív szemléletű zenekar és ennél többet szükségtelen mondani, a dalaink megteszik azt helyettünk – mondta Ficzek András. A Dalriada zenekar gitárosával, énekesével arról beszélgettünk, hogy miért Arany János a legjobb metal dalszövegíró, hogyan próbálta őket karaktergyilkolni az Index 2011-ben és hogyan hat külföldön, amikor magyarul Szent Lászlóról vagy a táltosokról énekelnek.

– Néptáncolt vagy népi hangszeren játszott gyermekkorában, a Dalriada előtt?

– Nem volt semmi ilyesmi. Énekesként énekkarokban, kórusokban énekeltem, népdaléneklő versenyeken is szerepeltem. Aztán a kilencvenes évek közepén megvilágosodtam, amikor meghallgattam az Amorphis Elegy című albumát, amelyen a népzenét metállal keverte a finn zenekar. Nálunk is próbálkoztak már ezzel – hirtelen az Illés vagy az István, a király jut eszembe –, de az rockzene volt. Akkor gondoltam arra, hogy milyen szépen meg lehetne csinálni ugyanezt a magyar népzenével. Lelkesen neki is álltam, gyűjtöttem a népzenei felvételeket, egy szép kis népzenei archívumot hoztam létre, és ehhez nyúltunk, ha ihletre volt szükségünk népzenei vonalon.

– Ha már itt tartunk: melyik a legmetálosabb magyar népzene/népdal?

– Az erdőszombattelki muzsika az maga a metál.

– Mivel ezt a műfajt önök kezdték először Magyarországon, nehéz volt kiadni az első lemezt?

– 2003-ban beküldtem egy hanganyagot a Metal Hammer magazinnak, a Demonstratio rovatban kedvezően írtak róla, és utána felhívott Hartmann Kristóf, a Hammer Music kiadó vezetője, hogy beszélgessünk. Leültünk egy budaörsi parkolóban, meghánytuk-vetettük a dolgokat és azóta is folyamatosan együtt dolgozunk. Sokan akkor nem tudták hova tenni a Dalriadát, de Hartmann Kristóf nemcsak érti, hanem érzi is a zenénket.

Ficzek András, a Dalriada frontembere koncert közben Fotó: H-Music

– Binder Laurával, a Dalriada énekesnőjével egy párt alkotnak. Hogyan működik ez a fajta művészházasság?

– Megvan a szépsége és az árnyoldala is. Laura a legfőbb kritikusom, mindig ő hallja legelőször az új zenéimet, ötleteimet, és sarkos, találó véleménye van mindenről. Persze vannak dolgok, amikben nem értünk egyet, más a habitusunk, máshogyan reagál a zenekari dolgokra, hisz ő inkább érzelmi alapon ítéli meg a helyzetet, ez szül konfliktusokat, de kettőnk időnkénti vitáiból jó kompromisszumok születnek.

Kell Laura az alkotói folyamatban és a megvalósítási fázisban is, egyszerűen nélkülözhetetlen, nem tudnám pótolni.

– A magánéletbe nem szivárognak be a zenekari konfliktusok?

– Néha nehéz szétválasztani, de megtanultuk kezelni a helyzetet. Azért is alakulhatott ilyen jól a kapcsolatunk, mert mindkettőnknek polgári foglalkozásunk van, nem zenélésből élünk. Laura fodrász, én pedig egy asztalosnál tevékenykedek. Nem szabad magunkat belekényszeríteni a meg nem értett zseni szerepébe, ha nem megy így, majd megy úgy. Fontos és lényeges eleme a zenekar önazonosságának, hogy nem voltunk hajlandók megfelelni senki elvárásainak.

Binder Laura, a Dalriada énekese Fotó: H-Music

– A Dalriada első demóján A walesi bárdokat dolgozták fel 2003-ban. Merész húzás kötelező olvasmánnyal kezdeni egy metálzenekari pályát.

– Mindig is zenélgettem, akár csak úgy, a saját szórakozásomra is. Egyszer elővettem az Arany János-összest, énekeltem a verseket, gitározgattam, tehát így kezdődött. Furcsán hangzik egy akkor még húszéves rocker sráctól, de már akkor is volt egyfajta értékközlő szándékom, arra gondoltam, hogy ha már zenélünk, akkor próbáljunk meg értékeket közvetíteni. Egyre több népmesei, irodalmi, regés, mondás történetet dolgoztunk fel,

Arany Jánosnál jobb „szövegírót” pedig nem lehet találni ebben az országban, meg hát metálos volt a A walesi bárdok témája is.

– Ha a jövőben felmerülne, melyik költő verseire szánna még egy albumot?

– Jelenleg nincs ilyen terv, egy Weöres Sándor-lemezt azonban el tudnék képzelni.

– Arany János balladáira később egy egész lemezt szántak. Lázadás a modern világ ellen?

– Nekem nincs semmi bajom azokkal a zenészekkel akik a szexről, a drogról meg a vérről énekelnek, az legyen az ő dolguk, de én mindig azt tartottam jónak és fontosnak, amiben éreztem az építő szándékot. Az Arany-albumon a költő balladáit, verseit dolgoztuk fel, és ezt állásfoglalásnak szántuk:

tessék, itt van, mi ezt gondoljuk a világról.

Remélem, hogy azokhoz is eljutott, akik Arannyal a középiskolán kívül nem foglalkoztak, és a mi zenénken keresztül újra felfedezték ezeket a verseket. Ha ez sikerült, máris elértünk valamit.

– A 2017-es Arany-emlékév programjain részt vettek?

– Nem.

– Ez furcsa, hisz az Arany-album 2009-ben jelent meg. Szereplésük adta volna magát, hisz elvégre nemcsak azért szerezték őket, mert éppen pályázatot írtak ki verseinek megzenésítésére.

– Ez a fajta mellőzöttség végigkíséri a pályánkat, pedig mi deklaráltan nem politizálunk.

De az értékelvűségünk nyilvánvaló, ez egy konzervatív szemléletű zenekar és ennél többet szükségtelen mondani, a dalaink megteszik azt helyettünk.

– Volt, hogy keresztbe tettek önöknek?

– Számtalanszor. Az egyik oldal közönyösen, a másik utálattal tekintett ránk.

– Ennek az utálatnak része volt az Index 2011-es lejáratókampánya, amikor az egyik újságírójuk ürgebőrbe varrt parasztmetálnak nevezte a Dalriadát?

– Mi ezen jót derültünk, és később pólóra nyomtuk az idézetet. A cikkíró erre persze felháborodott és be akart minket perelni plágiumért. Végül nem lett belőle per, de több cikkben is támadták, próbálták nevetségessé tenni a zenekart. Utólag úgy látom, hogy

egy tudatos karaktergyilkossági kísérletet hajtottak végre ellenünk,

részleges sikerrel, mert ha elég sokszor kirakod a címlapra azt, hogy a Dalriada „szánalmas”, akkor egy idő után beleég az emberek emlékezetébe. Akkoriban éppen felívelőben voltunk, más médiumok is ránk szálltak. Túléltük.

A Dalriada sosem akart megfelelni az elvárásoknak Fotó: H-Music

– Olyannyira, hogy a Karibi-tengertől Japánig sok helyen koncerteztek, ráadásul úgy, hogy magyarul énekelnek táltosokról, Hunyadiról, Szent Lászlóról, Álmos vezérről, betyárokról és sorolhatnám. Úgy is mondhatnám, hogy „ennek ellenére” sikeresek.

– Büszke vagyok arra, hogy mindezt magyar nyelvű dalokkal értük el. A Dalriada szövegek le vannak fordítva angolra, de ha azokat kellene énekelnem, olyan sután érezném magam, mint egy elefánt tüllszoknyában. Magyarországon az ízlésterroristák, illetve

bizonyos véleményformálók szerint a magyar csak „mucsai” lehet.

Egy elitista, sznob affektáló hozzáállás eredményezte azt a fajta gondolkodást, miszerint csak angolul lehet érvényesülni. Nem szabad elfelejtenünk, hogy mi, közép-európaiak sosem fogunk akcentus nélkül angolul beszélni, pláne énekelni. És nem is kell. A mi zenénkkel csakis az anyanyelveden lehetsz hiteles.

– Nyelvi szempontból már nyitottabb a külföldi szcéna?

– Most már nem úgy néznek rád, mint a véres rongyra, ha a saját nyelveddel, kultúráddal hozakodsz elő, hanem inkább kíváncsiak rád. A népzenei hatásokkal kevert metálzenében szinte elvárás lett az anyanyelvűség, hisz a műfaj hallgatói fogékonyabbak a másik kultúrájára. És ebben az értelemben a zene valóban hidat épít a nemzetek közé, ez az egészséges mértékű elfogadás az emberek javára válik. A japán kíváncsi az európai kultúrára, a litván kíváncsi a németre, a német az oroszra, és így tovább. Mivel általában a pogány hagyományaikhoz nyúlnak vissza a nyugati csapatok, a spanyolok, az angolok, a skandinávok, minket is rendszeresen „pogány metál zenekarnak” hívnak, pedig ez egyáltalán nincs így. Amikor a kultúránk egy-egy szeletét dolgozzuk fel, akkor nem állást foglalunk, hanem felvillantjuk a történelmünk egy-egy korszakát, és ebbe belefér a Világfa és Kinizsi mulatsága is.

– De megérti a külföldi hallgató, amikor Szent Lászlóról vagy a táltosokról, betyárokról énekelnek?

– Sokan írnak nekünk, hogy szeretnének megtanulni magyarul, számtalanszor kérdezték e-mailben, kommentben vagy személyesen, hogy hol és hogyan lehet magyarul tanulni. Tetszik nekik a nyelvünk, és van egyfajta érdeklődés irántunk, de hogy mindez milyen mélyen érinti meg az embereket, azt nem tudjuk. A zenénket szeretik, igénylik, keresik, foglalkoztatja őket. A dalokat angolul konferáljuk fel, tehát pár szóban elmondjuk, hogy miről szólnak. A gulyás, a csikós német nyelvterületen ismert dolgok, őstörténeti témáinkkal viszont nem tudnak mit kezdeni, egy egyszeri holland nem tudja, hogy mit akarunk Álmos vezérrel meg Attilával, de szeretik és hallgatják.

De nem az a célunk, hogy konzumidiótákat neveljünk és könnyen fogyasztható témákat kínáljunk fel nekik, hogy rájátsszunk a sztereotípiákra és paprikafűzért húzzunk a fejünkre, gémeskutakon lógjunk a színpadon.

Persze lehetne ilyet is, sokszor vádolnak minket azzal, hogy kihasználjuk a sztereotípiákat, pedig nem. Attól, hogy egy borivásról szóló, vidám magyar népdalt is feldolgozunk, még nem válik „mulatós” zenévé. Ez is és a szomorú dal is kultúrkincsünk része, amit nem lehet szétválasztani. Ne feledjük, hogy ez a zenekar – magyar történelmi, irodalmi témákkal foglalkozó zenekarként – mindig is a magyaroknak készíti a dalait.

– Az új, Őszelő című lemezük (kritikánk:ITT) egyik legfőbb témája a szabadságszeretet. Rákóczi, az 1848–49-es szabadságharc is megjelenik rajta.

– A magyarság történelme folyamatos szabadságküzdelemről szól, mert nem bírjuk elviselni az alávetett létet, mindig ki próbálunk szabadulni a méltatlan helyzetekből.

A szabadságszeretet a magyar néplélek egyik legmarkánsabb vonása,

remélem, hogy azok, akik meghallgatják az új lemezt újra átélik és átérzik ezeket a küzdelmeket.

– Ez is egyfajta állásfoglalás a mai világban?

– Tradicionalista szemléletű ember vagyok, és azon a véleményen vagyok, hogy „virágozzék minden virág”, amíg nem szól bele káros módon és mértékben a közösség életébe. A mai világ folyamataiban nem látok egy olyat se, ami pozitív lenne, sokan azt mondják, hogy az inga kileng, majd visszaáll, de én nem hiszek ebben. Azt látom, hogy a tőke, a pénz meg a hatalom megszerzésére irányuló össztársadalmi kísérlet kezdi elérni azt a szintet, ami már a hétköznapi ember életét is olyan mértékben károsan befolyásolja, hogy abból jó nem származhat. Mondhatnám az amerikai változásokat, vagy azt a kulturális harcot, mely szerint már a helyesírás is a fehér férfiak elnyomó eszköze, de nem akarok belesüllyedni a negyvenen felüli korosztály pesszimizmusába.

Szerintem az a baj, hogy míg az egyik oldalon megértést és gesztusokat is látok, a másik oldalon csak totális elutasítást, mert ha nem azt gondolod, mondod, ami jelenleg trendi és elfogadott, akkor azonnal mész a süllyesztőbe.

– Karakánabbul kellene védenünk az értékeinket?

– Azt ami jó, ami bevált, nem kell elvetni, hanem arra építkezve új megoldásokat találni, melyek megfelelnek az új idők új kihívásainak. A nemzeti öntudat és a megmaradás kérdését, az őshonos kisebbségek jogait, vagy például a klímaügyet szerintem okosabban lehetne kezelni, ha nem lennének ellenérdekelt szándékok. És ha már globalizáció: nem értem, hogy miért a nemzetközi baloldal sajátítja ki a környezetvédelem ügyét. Ez nagy fájdalmam, mert például a gyermekemet környezettudatos módon nevelem, nem azért, mert klímarettegő lennék, hanem azért, mert ezt tartom normálisnak.

Van egy csomó téma, amiben sokkal határozottabban kellene véleményt nyilvánítania a jobboldalnak.

– Mit terveznek a közeljövőben?

– Most talán meglepődnek az olvasók, de filmzenét csinálnék, és hozzá egy filmet. A Betyár-altató című dalunk videoklipjéből kiindulva szeretnénk egy vérbeli, hiteles, történelmi betyárfilmet készíteni a Mihaszna stábjával, akik a klipet készítették. Ez egy egész estés játékfilm lenne a tervek szerint, többnyelvű magyarázatokkal feliratozva, melyhez a betyár témájú dalainkból készítenénk a zenét. Persze ez nagyon sokba kerülne, még nem tudom, hogyan hozzuk tető alá.