Ezeréves barátság és tradíció

Első ízben adták át a Waczlaw Felczak-díjat, amelyet az alapítvány kuratóriuma azzal a céllal hozott létre, hogy elismerje azok munkáját, akik az évszázadokon átívelő lengyel–magyar barátság eszméjének továbbörökítéséhez kiemelkedő mértékben járultak hozzá. Az egyik díjazottal, Kiss Gy. Csaba polonistával, művelődéstörténésszel, az ELTE címzetes egyetemi tanárával beszélgettünk.

20220503 budapest ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék kiss gy csaba havran zoltan magyar nemzet Fotó: Havran Zoltán

– Noha nem szereti a népi–urbánus vitát a jelenre vagy a közelmúltra vonatkoztatni…
– Nagyon nem szeretem.

– Azért a paktum bebetonozta az úgynevezett urbánus írók és a liberális szellemiség egyeduralmát egészen 2010-ig.
– A népi–urbánus vita a két világháború közt egyfajta irodalmi szembenállás volt, amiből a kommunista hatalom tézist gyártott, hogy szembeállíthasson és egymás ellen kijátszhasson csoportokat. Ez került át a kommunista politikába. A nyolcvanas évek MSZMP-s határozataiban úgy fogalmaztak: van polgári radikális és van nemzeti radikális ellenzék.

– Maradva az irodalomnál, ám visszatérve a lengyelekre, talán nem tévedek, ha megállapítom, hogy a fősodratú nyugati irodalmat sokkal jobban ismerjük, mint a lengyelekét. Náluk is zajlott népi–urbánus szembenállás?
– Így nem. A lengyel művelődéstörténetben, akár a horvátban, létezik egy erős paraszti tradíció vagy éppen nemesi.

– Ugyanakkor az irodalom szerepe azonos a két nemzet életében.
– Mint az egész térségében. A modern nemzet gondolatvilágát, szimbólumrendszerét nagyrészt írók fogalmazták meg. A XIX. században nem létezett lengyel állam, de létezett lengyel irodalom, elég csupán Mickiewiczet említeni. Az 1980-as évek kulturális ellenállásában ugyancsak jelentős szerepük volt a költőknek, íróknak.

– A kortárs lengyel szerzőket is csak alig-alig ismerjük.
– 1990-ig egy mesterséges internacionalizmus jegyében kiadták a kultúrpolitika által fontosnak tartott műveket. Bíztam abban, hogy ez megváltozik. Igaza van: műveltségünk nyugati kultúrával lett kitöltve. Szükség lenne hosszú távú térségi magyar kulturális diplomáciai gondolkodásra. A kultúra ajtókat nyithat meg. Az elcsatolt területeken folyó kulturális munka eredményeként változott a magyarság megítélése például Szlovákiában. Két éve például emléktáblát állítottak Petőfi Sándornak édesanyja, Hrúz Mária szülőfalujában, Necpálon, ahol nem élnek magyarok, a polgármester pedig a Szlovák Nemzeti Párt tagja.

– Az ezeréves lengyel–magyar barátságot most feszültségek terhelik. Remélhetjük, hogy az évezredes időskálán ez a néhány hónap elenyésző?
– Ugyan akadnak érdekkülönbségek, azonban a társadalomban az ezeréves barátság erős tradíció. Kölcsey, Deák, Kossuth is tudta, ha Lengyelország elveszíti függetlenségét, annak Magyarország is kárát látja. A Balti-tengertől az Adriáig és a Fekete-tengerig a régió minden országa egymásra van utalva. Ezért fontos az Európai Unión belül a V4-ek szerepe. Ha most úgy látszik, hogy billeg kissé az együttműködés, hosszabb távon nagy szükség van rá. Stratégiai kérdés számunkra.

– Miért erősebb a lengyelekben az orosz-, mint a németellenesség?
– Lengyelország 1772-től 1795-ig tartó három fölosztásában – amikor több mint 120 évre elveszítette függetlenségét – döntő szerepet játszott az orosz cárok politikája. Katalin cárnő birodalmi törekvéseinek Lengyelország útjában volt. És ne feledkezzünk meg a Molotov–Ribbentrop-paktumról sem.

– Ha már második világháború, az Ukrán Felkelő Hadsereg Volhíniá­ban a lengyelek között végzett ekkor népirtást.
– Valóban terhelte sok minden az ukrán–lengyel kapcsolatokat. Az említett ukrán hadsereg a háború végén ukránlakta lengyel területre vonult vissza. A kommunista lengyel állam számolta föl ezt a haderőt, a helyi ukránságot pedig erőszakkal széttelepítették az országban. Mindkét oldalon vannak múltbeli sérelmek. Ma azonban Lengyelország példamutatóan bánik a hozzájuk menekült ukránokkal.

– És meg ne feledkezzünk a Felczak-díjról! Ön személyesen ismerte a történész Waczlaw Felczakot, aki a harmincas évek végén az Eötvös Kollégium diákja volt.
– A második világháború alatt Budapestről biztosította a londoni emigráns lengyel kormány és a hazai ellenállás kapcsolatát. 1948 végéig folytatta futárszolgálatát a londoni kormány és a hazai ellenállás között. A megalakuló Lengyel Népköztársaság hatóságai természetesen elfogták és kémkedéssel meg a rendszer megdöntésére irányuló szervezkedéssel vádolták. Balszerencséjére a Gestapo róla gyűjtött anyaga a szovjetekhez került, onnan meg nyilván a lengyel hatóságokhoz. Életfogytiglanra ítélték. 1956 őszén szabadult, utána taníthatott a krakkói egyetemen. 1974-től ismertem személyesen. Keresztnevén, Wacusnak szólíthattuk, magával ragadó személyiség volt, atyai barátunk, diákjai rajongtak érte. Hétéves kislányomat ’87-ben nagypapai gondoskodással vitte fagylaltozni Krakkóban.

Borítókép: A Waczlaw Felczak-díjjal kitüntetett Kiss Gy. Csaba az évszázadokon átívelő lengyel–magyar barátság kapcsán kiemelte a kultúra szerepét is (Fotó: Havran Zoltán)