– 1964-ben, elsőéves egyetemistaként járt először Lengyelországban.
– Autóstoppal. Az volt a kedvenc utazási formám Lengyelországban. Fölmentünk egészen a Mazuri-tavakhoz, Gdyniába, a tengerig. Később, 1976-ban ösztöndíjasként bő fél évet Varsóban tölthettem. Akkor éreztem meg a társadalmi ellenállás mélységét. Az áremelések miatt tüntetési hullám indult. Nem sokkal az 1970-es szervezkedés után, amikor élesfegyverrel lőttek a tüntetők közé.
– Ilyesmi nálunk, a legvidámabb barakkban, elképzelhetetlen volt.
– A lengyel kulturális élet jóval szabadabb volt, a hetilapok is szabadabban írhattak. Magyar illúzió, hogy mi voltunk a legvidámabb barakk. Lengyelországban hamar összeomlott a gazdaság, rövid ideig tartott az ő gulyáskommunizmusuk Gierek alatt. Válságok egymás után: 1970 a tengermelléken, majd 1976, végül pedig a Szolidaritás 1980-ban. Amikor 1976-ban hazajöttem, el voltak keseredve a jövő miatt. Két évre rá egészen más Lengyelországba érkeztem. Hihetetlen ellenzéki hálózat épült ki. Ebben elévülhetetlen érdemei voltak az akkor pápává választott krakkói érseknek, Karol Wojtylának, II. János Pálnak. Módszeresen építkezett, volt víziója a jövőről.
– Az említett sajtószabadságba ön szintén belekóstolt?
– A Tygodnik Powszechny című krakkói katolikus hetilapban, 1987-ben álnéven tudósítottam az MDF első lakiteleki találkozójáról, ez volt az első hiteles híradás róla a külföldi sajtóban.
– Jól gondolom, hogy a lengyelek átélték a rendszerváltozást, amely élmény nálunk elmaradt?
– Ezért nem szeretem én a rendszerváltozás kifejezést. Történelmi fordulatra került sor, amely után nem néztünk szembe a kádárizmussal. A kommunizmus médiája hitegette a társadalmat, s az emberek el is hitték a hazugságokat. Az első szabadon választott parlament nem nyilvánította ki, hogy addig egy bűnös rendszerben éltünk.
– Ez a kettős mérce, amely felmenti a kommunizmus bűneit, a mai napig létezik. Ennek oka lehet az ön által sosem támogatott MDF–SZDSZ-paktum, ami segítette a kádári szellemiség, kulturális kánon tovább élését?
– Ha nem is teljesen, de lényegében igen. A paktumot azért elleneztem, mert vállalhatatlannak tartottam titkos megállapodással kezdeni a demokratikus átalakulást. Az, hogy Antall József miniszterelnök beszédét nem sugározta a közszolgálati televízió, a paktum következménye volt. A tévé és rádió vezetőit kizárólag a köztársasági elnök beleegyezésével lehetett leváltani. Így maradt helyén a médiaelit. A lengyelek joggal érzik úgy, hogy tettek valamit a kommunista rendszer bukásáért. Ki tüntetett, ki segítette a tüntetőket, tömegek vettek részt az ellenzéki mozgalomban.
– Noha nem szereti a népi–urbánus vitát a jelenre vagy a közelmúltra vonatkoztatni…
– Nagyon nem szeretem.
– Azért a paktum bebetonozta az úgynevezett urbánus írók és a liberális szellemiség egyeduralmát egészen 2010-ig.
– A népi–urbánus vita a két világháború közt egyfajta irodalmi szembenállás volt, amiből a kommunista hatalom tézist gyártott, hogy szembeállíthasson és egymás ellen kijátszhasson csoportokat. Ez került át a kommunista politikába. A nyolcvanas évek MSZMP-s határozataiban úgy fogalmaztak: van polgári radikális és van nemzeti radikális ellenzék.
– Maradva az irodalomnál, ám visszatérve a lengyelekre, talán nem tévedek, ha megállapítom, hogy a fősodratú nyugati irodalmat sokkal jobban ismerjük, mint a lengyelekét. Náluk is zajlott népi–urbánus szembenállás?
– Így nem. A lengyel művelődéstörténetben, akár a horvátban, létezik egy erős paraszti tradíció vagy éppen nemesi.
– Ugyanakkor az irodalom szerepe azonos a két nemzet életében.
– Mint az egész térségében. A modern nemzet gondolatvilágát, szimbólumrendszerét nagyrészt írók fogalmazták meg. A XIX. században nem létezett lengyel állam, de létezett lengyel irodalom, elég csupán Mickiewiczet említeni. Az 1980-as évek kulturális ellenállásában ugyancsak jelentős szerepük volt a költőknek, íróknak.
– A kortárs lengyel szerzőket is csak alig-alig ismerjük.
– 1990-ig egy mesterséges internacionalizmus jegyében kiadták a kultúrpolitika által fontosnak tartott műveket. Bíztam abban, hogy ez megváltozik. Igaza van: műveltségünk nyugati kultúrával lett kitöltve. Szükség lenne hosszú távú térségi magyar kulturális diplomáciai gondolkodásra. A kultúra ajtókat nyithat meg. Az elcsatolt területeken folyó kulturális munka eredményeként változott a magyarság megítélése például Szlovákiában. Két éve például emléktáblát állítottak Petőfi Sándornak édesanyja, Hrúz Mária szülőfalujában, Necpálon, ahol nem élnek magyarok, a polgármester pedig a Szlovák Nemzeti Párt tagja.
– Az ezeréves lengyel–magyar barátságot most feszültségek terhelik. Remélhetjük, hogy az évezredes időskálán ez a néhány hónap elenyésző?
– Ugyan akadnak érdekkülönbségek, azonban a társadalomban az ezeréves barátság erős tradíció. Kölcsey, Deák, Kossuth is tudta, ha Lengyelország elveszíti függetlenségét, annak Magyarország is kárát látja. A Balti-tengertől az Adriáig és a Fekete-tengerig a régió minden országa egymásra van utalva. Ezért fontos az Európai Unión belül a V4-ek szerepe. Ha most úgy látszik, hogy billeg kissé az együttműködés, hosszabb távon nagy szükség van rá. Stratégiai kérdés számunkra.
