Amikor az új értéket ad a régihez

Huszonöt esztendőnyi zene, vers; magyar kultúra tartja össze őket. Erre a negyed évszázadra pedig mi is tehette volna fel méltóbban a koronát, mit az ismerős- ismeretlen Regejáró Misztrál Fesztivál. Ismerős, mert idén már 21. alkalommal pezsdítette Nagymaroson július derekán a hétvégét két forró nappalon és két langyos éjszakán keresztül. Hogy miért volt mégis ismeretlen? Mert mindig képes felülmúlni az egy évvel korábbi önmagát.

Fotó: TOROK MATE

Hiába érkezik minden alkalommal több résztvevő, hogy már szinte kifolyik a tömeg a templomkert kőkerítésén, a templomban a tömött padsorok mellett a padlón is ülnek, a Gondolatok Házába a késők szinte be sem férnek, s 

egy talpalatnyi hely sincs a téren a sok kiterített pokróctól és egymást átkaroló, úgy ringó embertől, 

mégsem érzek tömegiszonyt, pedig hajlamos vagyok rá. Szelíd, jó, magyar emberek gyűlnek össze ilyenkor, akik nem az alkoholt, hanem a kultúrát részesítik előnyben; 

családok érkeznek gyermekekkel, kutyával és a tudattal, hogy innen hazatérve mindannyian többek lesznek valamivel. 

Lélektöltés ez a javából, megerősítés abban, hogy milyen jó is magyarnak lenni; ezen a páratlan nyelven beszélni, gondolkodni és csodát teremteni. Ahogy Tolcsvay Béla fogalmazott templomi előadása során, 

a magyar az egyetlen, aki nyelvén keresztül csodának nevezi a másik embert is, hiszen, mikor kilétére rákérdez, azt mondja: kicsoda.

A két nap olyan művészeket; előadókat, zenészeket, énekeseket, hagyományőrzőket, képzőművészeket vonultatott fel, akik a magyarság régi kulturális értékeit mentik át a jelenkorba. Egyszer egy népzenész azt mondta, hogy az eredetihez kizárólag tisztelettel, valamint végtelen alázattal szabad hozzányúlni, és csakis akkor megváltoztatni, ha az új további értéket ad a régihez. A 21. Regejáró Misztrál Fesztivál fellépői mind így alkotnak. 

A hétvége egyik csúcspontja kétségkívül a Góbé zenekar fellépése volt. 

Nevükhöz hűen a furfang és a csavaros észjárás a zenei világukon és a színpadi jelenlétükön keresztül elemi erővel sütött át. A magyar népdalokat olykor a környező népek zenéivel vegyítve, minden dalt más, modern műfajba csomagolva adtak elő, miközben akusztikus hangszereik a technikai határait feszegetve, a zene univerzális nyelvén, a stílusok dialektusában szóltak a közönséghez kortárs módon, mégis megőrizve a tradicionális ízeket. 

Péntek este csak az nem perdült táncra, akit a székhez ragasztottak, és a hangulat az éjjeli táncházban csak fokozódott, ahol szintén a Góbé húzta a talpalávalót.

A Góbé zenekar Fotó: Török Máté

A fesztiválok léptékével családias volt a Regejáró, de – ahogy a neve is mutatja – varázslat és múltidézés folyt, amelyet a természeti környezet és a városközpont különböző pontjain berendezett helyszínek közötti dudorászós sétafikálás csak fokozott. Miután 

Török Mátét is meghallgattuk a Sigil Galériában berendezett cianotípiakiállításának képei között,

ahogy egy szál gitárral énekelte költőóriásaink és váteszeink líráit, melyekhez maga is magvas gondolatokat fűzött, a sétálgatás is új, regejárós értelmet nyert, legalábbis számomra, mégpedig Kovács András Ferenc soraival: „ hol csak táltosló megyen, / kóricálok tűhegyen.” Az elejétől a végéig a minőségen volt a hangsúly, ami mindig a finom lelkeket vonzza igazán.

 Tóbisz Tinelli Tamás ismét daliás időkbe vezetett, 

s a Gondolatok Háza hangulatos udvarán, a hatalmas diófa alatt, apró lámpafüzérek fényében legendák keltek életre hangja nyomán.

Ez a páratlan helyszín szolgáltatta a díszletet az egyik utolsó előadásnak is, amely számomra a két nap talán legkedvesebb élményét adta. Nehéz ugyan ezt kijelenteni, mert rögtön eszembe jut a Messessippi, a Puritatem, az Evilági, Szirtes Edina Mókus vagy például az idén ötvenéves Sebő-együttes. Sebő Ferenc Kossuth-díjas előadóművész, zeneszerző, zenetudós, a táncházmozgalom egyik elindítója, a Nemzet Művésze, aki ezúttal sem csupán szórakoztatott, hanem a népművészet, a magyar költészet mélységeibe kalauzolt, miközben folyamatosan mesélt, tanított. A templomkerti színpadon 

a Misztrál együttes zárta a programot a tőlük már megszokott, ugyanakkor soha meg nem unható hangulatfokozással és lélekemeléssel. 

A Misztrál Fotó: Grúz Bence

A fiúk mindkét nap koncerteztek; előkerültek régi, de vadonatúj dalok is a legfrissebb ARJ lemezről.

Amint a kétszeri visszatapsolás utáni ráadás végén kiénekelte az utolsó hangokat a csillagos éjszakába, Heinczinger Mika a fentebb említett kerti sarokba sietett, hogy folytassa a muzsikálást. Hangolás közben meg is említette, hogy nincs még egy ilyen bolond, aki egy nagykoncert után rögtön lenyom egy másik előadást. Nacsinák Gergely Andrással – akivel már egy ideje közösen szövik össze az élő vers és az élő zene fonalait – ezúttal is valami igazán egyedit alkottak, aminek az idén száz éve született Nemes Nagy Ágnes lírája és az arra felelgető improvizatív és megírt zenei futamok adták a vázát, lélekkel pedig kétségkívül a két előadó személyisége töltötte meg, amely a versfonás során az érzelmi paletta igencsak széles skáláját érintette meg a jelenlévőket a könnyekig érő meghatottságtól, a filozofikus gondolatok megszületésén keresztül, egészen a könnyed humorig.

Nacsinák Gergely András és Heinczinger Mika Fotó: Zana Diána

Egy biztos: sok időbe telik majd, míg megfakul ez az élmény, de szerencsére addigra már közel lesz a következő Regejáró Misztrál Fesztivál.

Borítókép: Regejáró Misztrál Fesztivál a templomban (Fotó: Török Máté)