A Bánk bán szövegét tekintve messze, ám üzenetét nézve közel áll a mai korhoz és annak vívódásaihoz. Vidnyánszky Attila rendezése pedig képes mindezt ma is értelmezhető kontextusba helyezni úgy, hogy nem csonkítja meg nemzeti drámánk értékeit. A rendező korábban azt nyilatkozta lapunknak, hogy Katona József drámáját ezúttal lendületes, fiatalos formában álmodta újra, amiben kiemelt szerepet kapnak a fiatal színészek. Ennek megfelelően azt láthatjuk, hogy szinte az összes főszerepet az új nemzedéknek szánta, akik a súlyos szerepeket egyfajta belső könnyedséggel viszik színre. A királyt alakító Berettyán Nándor csak az előadás legvégén tűnik fel, ám jelenlétével és tartásával valóban uralkodói hatást kelt a színpadon. Belépője tekintélyt parancsol a játszótársak és a nézők között egyaránt, míg a kimondott fájdalmával viaskodó visszafojtott érzelmek együttérzésre késztetnek: mindez morálisan a személyes érintettségtől elvakult hívei fölé emeli.
Nem túl hálás Gertrudis szerepe, ám Ács Eszter alakításában megjelenik a királyné komplexitása. Excentrikus játéka a saját embereinek szóló bizalmaskodás, illetve a magyarok irányába mutatott státus kellékei. Barta Ágnes Melindájának sokkal jobban áll a második felvonás zavarodottsága, s Bánkkal és a királynéval közös jeleneteiben, amikor több szövege van, igazán meg tudja mutatni a karakter belső motivációit. Szabó Sebestyén László Biberachja igazi kívülálló, aki nemcsak a cselekményszálakat keveri össze, hanem a kortárs és a korhű világ elemeit is. A nehéz jelenetek feszültségét oldja közbeszólásaival, utalásaival, s ez igazán jól áll neki. A legnehezebb feladat mégis a címszereplőt alakító Berettyán Sándornak jutott, aki Bánkot a személyes érintettség felől közelíti meg. Arcjátéka rétegelt, ám testkezelése és pózai kissé merevvé teszik a vívódó nagyurat.
A fiatalabbak mellett mindenképpen ki kell emelni a Kristán Attila által életre hívott Tiborcot, aki a nemesek pózai és pátoszos kiállásai mellett az őszinte egyszerűség egyetlen képviselője. Ahányszor színre lép, szöveg nélkül is mindig magára vonja a figyelmet. Gesztusai könnyedén, manírok nélkül érvényesülnek: a sodró lendületű, tornádószerű látványban és cselekményben ő a vihar nyugodt tisztaságú, érinthetetlen közepe.
Az új formák, megoldások, és az Olekszandr Bilozubnak köszönhető monumentális, palotai környezettől elemelt díszlet mellett azok a jól ismert szimbólumok és díszletelemek is előkerülnek, amikre ráeszmél az, aki nem az első Bánk bánt látja Vidnyánszky Attilától. Korábban lehet, hogy ezek kulcsszerepe egyértelmű volt a rendezőnek, ám ahogyan korábbi krónikákból olvasható, nem feltétlenül illeszkedtek a koncepció nagy egészébe.
Most viszont biztos, hogy ezek a szimbólumok egytől egyig megtalálták, elfoglalták és kitöltötték a nekik fenntartott helyet. Hogy csak párat említsünk, ilyen például az a színes üvegtábla, amelyet az előadás során festenek a kar tagjai, s amelyen halála előtt felemelik Gertrudis királynét.
A kérdéses szerepet betöltő történelmi alak megdicsőül a fikcióban, vizuálisan is kiemelkedik az alattvalók dimenziójából. Hasonlóképpen helyet kap a hintaszerű trónus – ezzel Ács Eszter mesterien bánik –, amely a hatalom birtoklásának illékonyságát is kifejezi. Gertrudis nem engedi a trónushoz túl közel Ottót, történetének iróniáját adja viszont, hogy befolyásának tárgyi mementója okozza halálát.
Ugyanígy ismerős lehet a három szőttes, amelyek az előadás záróképében a szereplők feje felett kapcsolódnak össze. A szövőszékek csattogása végigkíséri a színpadon történő eseményeket. A monoton alapzaj a cselekmény háttérben is zajló folyamatosság érzetét erősíti meg – ugyanakkor el is vesz a drámai jelenetek éléből, hiszen nem jön létre a varázserővel bíró csend. A szövőszékek a rideg és letisztult díszleten kívül, az oldalsó takarások helyén bújnak meg, egyfajta háttérben szerveződést sugallva.
A hatalmas fekete díszletelemeket darabokban lehet mozgatni, ami által újabb és újabb terek jönnek létre. Így vizuálisan könnyűszerrel válik szét a trónterem vagy akár Melinda szobája. De nem csak ennek lehetőségeit használja ki a rendezés, hanem a Nemzeti Színház sokrétű színpadtechnikáját is - korábban is világos volt, de Az ember tragédiája során mindenképpen megbizonyosodhattunk sokrétűségéről. A süllyesztők mellett az organikusan formálható színpadfelület is kulcsfontosságúvá válik, amely szó szerint a színészek lába alatt változik és nyeri el a jelenethez illeszkedő formáját.
