Eleonóra kisasszony, a báróné kisebbik lánya: Az már igaz, kis koromban mindig elámultam, hogy mennyit tudnak enni nálunk, de aztán megtanultam, hogy mindenből mértékkel. Etus már a nagymamánál is szolgált. Volt benne valami megnyugtató mindannyiunk számára. Majd hatvan évig volt a háznál. A családban mindig azt hallottam, hogy Etus egy intézmény. Az utolsó éveiben alig látott, de fel sem merült, hogy elküldjük. Hűséges szolgálót nem tesz utcára az ember. Én még szívügyekben is hozzá fordultam. Csendben horgolt a nyugágyában a hátsó kertben, és olyan bölcseket mondott, mintha mindent tudna a férfiakról, mintha egy nagy élet lett volna mögötte.
Fotó: Fortepan
A temetés után
Eleonóra kisasszony: „Érthetetlen, hogy a pap miért nevezte mindvégig Teréznek a mi Etusunkat. Ilyet még nem is hallottam. Bántó volt. Ekkora szarvashiba, a mi családunkban…”
A báróné: „Azért kislányom, mert Etusnak a valódi neve Teréz volt, de gyerekkorától utálta, ha így szólítják. Én is csak a keresztleveléből tudom. Szólhattunk volna a papnak, ahogy a rokonai is, de mindenki elfelejtette. Teréz nem létezett a számunkra, csak Etus. Mindegy már. Ez a név került a keresztfára, és az emlékeinkbe, ha rá gondolunk.”
A Fortepan-történetek első darabja IDE KATTINTVA olvasható.
Fortepan-történetek
