Az „isteni Diego” és klubtársai

Michael Phelps az olimpiák történetének legeredményesebb sportolója, Pelé a labdarúgás egyetlen háromszoros világbajnoka, ismertek szerte a világon, hatásuk azonban nem haladja meg sportáguk kereteit. Ahhoz több kell. Misztikum, kivételezettség, amely a november 25-én, nem egészen egy hónappal a hatvanadik születésnapja után elhunyt Diego Armando Maradona egész életét is körüllengte. Nagyon szűk a sport históriájában az a kör, amelybe ekképpen tartozott, Muhammad Ali, Bobby Fischer, Ayrton Senna és Michael Jordan említhetők társként.

Az "Isteni Diego" minden kétséget kizáróan az 1986-os futball vb idején volt a csúcson Fotó: REUTERS Forrás: Reuters

Ali pofozza Evangelistát, 1977
Fotó: Getty Images

Meg volt írva a sorsa, gyerekkora óta munkált benne a düh, amelyet az igazságtalanságérzet táplált. Apja alantas munkákkal tartotta el a családot. Alinak tizenkét éves korában ellopták a biciklijét, ekkor ismerte meg a rendőr Joe Martint, aki megfertőzte a boksszal. Az 1960-as római olimpián bajnok lett, de miután hazatért Amerikába, és egy étteremben nem szolgálták ki a bőrszíne miatt, az aranyérmét az Ohio folyóba hajította. Négy évvel később, 22 évesen az akkori legfiatalabb nehézsúlyú világbajnok lett Sonny Liston legyőzésével, és ezután változtatta meg a „rabszolganevét”, a Cassius Clayt Muhammad Alira.

Miután elítélték, hosszú pereskedés után, 1974-ben George Fore­man ellen szerezte vissza a világbajnoki címet, a Joe Frazierrel való rivalizálása pedig a sporttörténelem egyik legnagyobbika. Nehéz megmondani, hogy Ali volt-e minden idők legjobb bokszolója, hiszen ötször vereséget szenvedett a ringben, de a hatása miatt mindenki más eltörpül mellette. Az olimpiák egyik legmeghatóbb pillanata is hozzá kötődik, amikor 1996-ban a már Parkinson-kórban szenvedő Ali remegő kezekkel gyújtotta meg a lángot. Ezután még húsz évig élt, ekképpen is bizonyítva küzdőszellemét.

A sakkozás története tele van rejtélyes egyéniségekkel. Robert James, avagy közismertebb becenevén Bobby Fischer mindannyiukon túltesz. Pedig számos elődjével ellentétben nem volt sokoldalú ember, ő „csupán” sakkzseninek született. (Egyszer egy interjúban megkérdezték tőle, mi érdekli a sakkon kívül, mire visszakérdezett: miért, van azon kívül más is?) Amerikában, a határtalan lehetőségek hazájában nőtt fel, ahol azonban a sakkozók nem élveztek társadalmi megbecsülést, a sakk inkább csak szellemi-kulturális-sport kuriózumnak számított. Bobby Fischer innen indulva vált történelemformáló egyéniséggé.

A sakk a második világháború végétől egészen az ezredfordulóig orosz, helyesebben szovjet sportágnak számított. Mihail Botvinniktól, a vonalas pártkádertől Mihail Talon, Vaszilij Szmiszlovon, Tigran Petroszjanon, Borisz Szpasszkijon, Anatolij Karpovon át egészen Garri Kaszparovig, a peresztrojka és a glasznoszty gyermekéig egymást követték a szovjet világbajnokok. Csupán egy „idegen” ékelődött közéjük: Bobby Fischer.

Bobby Fischer a sajtó képviselői előtt, 1972
Fotó: Getty Images

Egyesek szerint a hidegháború évtizedeiben elsőként ő mért kiheverhetetlen csapást a Szovjetunióra azzal, hogy kémhistóriákkal is tarkított páros mérkőzésen 1972-ben legyőzte a regnáló bajnokot, Borisz Szpasszkijt. Amerika hősként tisztelte. Ám ahelyett, hogy sütkérezett volna a diadal dicsfényében, váratlanul visszavonult. Mondvacsinált indokkal nem állt ki 1975-ben Anatolij Karpov ellen, de 1972 óta különben sem játszott már egyetlen versenypartit sem. (1992-ben ugyan kiállt Szpasszkij ellen nem hivatalos visszavágóra, de ezt már csak az anyagi nehézségei motiválták.) Remeteként élt, legendás történetek keringtek arról, hogy mikor hol bukkant fel – éveken át Budapesten tartózkodott inkognitóban –, csak azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy olykor Amerikát és a zsidóságot ostorozó kijelentéseket tett. Amerika hőséből Amerika ellenségévé lett.

Ennél mégis nagyobb az érdeme, a hatása. Világszerte ismertté és elismertté tette a sakkot; ő az origó, aki a játékosan logikus gondolkodás bogarasnak tekintett hőseit visszamenőleges hatállyal a kultúrtörténet nagyságainak sorába emelte, s aki máig megkerülhetetlen mércéje valamennyi utódjának.

Miután Lewis Hamilton a 2017-es Kanadai Nagydíjon Formula–1-es karrierje 65. pole pozícióját megszerezve beérte Ayrton Sennát, megkapta a legendás brazil versenyző egyik régi sisakját a családtól.

– Apámnak segítettem egy gokart javításában, amikor megtudtuk, hogy Senna meghalt – idézte fel Hamilton.

– El kellett mennem onnan, mert apám sosem hagyta, hogy előtte sírjak.

Lewis Hamilton a Török Nagydíjon, 2020
Fotó: Reuters

Senna az 1994-es San Marinó-i Nagydíjon szenvedett halálos balesetet, amikor egyenesen a betonfalnak ütközött, és a jobb szemébe fúródott egy leszakadt felfüggesztésrúd. A szörnyű tragédia nemcsak gyökeresen megváltoztatta a Formula–1 biztonsági protokollját, hanem Sennát héroszi magasságba is emelte. Az autóversenyzés iránti vonzalomnak mindig is a veszéllyel való hazardírozás volt az egyik mozgatórugója, Senna pedig ugyanúgy hőssé vált 1994. május 1-jén, mint a katona, aki nem tér haza a harcmezőről.

Persze csodálatos tehetség volt, aki gyengébb technikával is képes volt a győzelemre az F1 egyik legszebb korszakában többek közt Nigel Mansell, Alain Prost és Nelson Piquet ellen. Senna három világbajnoki címét, negyvenegy futamgyőzelmét és hatvanöt pole pozícióját többen is „lekörözték”, mégis ő vált a valaha volt legeredményesebb versenyzők, Hamilton és Michael Schumacher példaképévé, akik ugyancsak könnyre fakadtak, amikor megdöntötték a brazil egy-egy rekordját.

Mindehhez hozzáadódnak a legendás sztorik, például amikor 1986-ban, az első Magyar Nagydíj előtt Senna egy olyan autóval akart végigmenni a Hungaroringen, amelyet az itteni átlagemberek vezettek. Titokban egy Ladával körözött a pályán. Élt-halt a versenyzésért. Szó szerint.

A sport világában Michael Jordan testesítette meg az amerikai álmot. Az ugyan nem kimondottan szegény sorból, de fekete családból induló, tehetséges, céltudatos ifjú meghódította a világot. Hivatását tekintve kosárlabdázóként, de az, hogy hatszoros NBA-győztes, továbbá kétszeres olimpiai bajnok, a Dream Team vezére, csupán életrajzi adat egy csodálatos pályafutásban. Amikor 1984-ben aláírta profi szerződését a Chicago Bullszal, a tengerentúli liga, az NBA nem volt több, mint az Egyesült Államok profi bajnoksága. Amikor 1998-ban visszavonult – második visszatérésétől eltekinthetünk –, az NBA nem csupán az egész földkerekségen ismert, nézett és követett liga volt, hanem márkává, az amerikai sportkultúra egyik szimbólumává lett. Elsősorban ­Michael Jordannek köszönhetően.

Michael Jordan, a Chicago Bulls legendája, 1997
Fotó: Reuters

A hatása üzletileg is frenetikus. Ugyan már három évtizede lelépett a porondról, s olyan világklasszisok követték, mint például Tiger Woods, Roger Federer, Cristiano Ronaldo és Lionel Messi, a mai napig Jordan realizálta a sportból a legnagyobb jövedelmet. Ezenfelül bálvány, akit milliók követtek – még a közösségi médiát megelőző korban. A sportruházatban először az ő nevével – helyesebben Air ragadványnevével – ellátott termékek diktáltak ízlést, divatot, sőt teremtettek kultuszt.

Michael Jordan az ellenfelei, a vetélytársai maximális elismerését is kivívta, sohasem volt botrányaitól hangos a sportsajtó. Jellem volt, és az is maradt. Zseni, akit egyszerre csodálhatunk és tisztelhetünk a mai napig. Azon kevesek közé tartozik, akik az adott korban gyökeresen megváltoztatták a sportot, a sportnak a mindennapi életre gyakorolt hatását.