Ógyalla visszavár

1938. november hatodikán vonult át a dicsőséges honvéd század. A város piros-fehér-zöldbe öltözött.

GAZSÓ L. FERENC
2022. 03. 16. 15:44
Forrás: FORTEPAN
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Komáromtól Kassáig felbolydult a nép. Apus azt mondta, hogy ragyogjon minden a nagy napon, mert visszatérünk édes hazánk kebelébe. Tósztot mondott a Kulacsban: Meglátjátok, Ógyalla a régi fényében ragyog majd, járási székhely leszünk megint! Márpedig ha valaki, apus biztosan tudta, mert a város legrégebbi elöljárója volt. Tekintélyes ember.

Egész Ógyalla szépítkezett. A férfiak diadalkaput ácsoltak, frissen meszelték a falakat, az asszonyok olyanra súrolták a kockakövet, hogy enni lehetett róla, a leányegyletben koszorúkat fontunk, hogy minden bevonuló vitéz nyakába jusson egy. A Fazakas mészárszék egy birkát ajánlott fel, a Fejér patika előtt állították fel a lacikonyhájukat. Még a bolond Petykó is verssel készült, amolyan szélütött rigmussal, ami tőle kitelik. Kacagott a nép, na, ezt a Petykót jól el kell dugni, nehogy Horthy atyánk elé penderüljön.

Frissítővel, házi kaláccsal vártuk az érkezőket, hátha megpihennek nálunk. Thege tanár úr, a Konkolyi-Thege család egyenes ági leszármazottja erre az eshetőségre rövid ismertetővel készült. Hiszen városunk szülötte Feszty Árpád, a körkép híres festője, sőt Jókai Mór anyai nagyszülei is ógyallaiak voltak. Hadd tudja meg a kormányzó úr őfőméltósága és a magyar honvédek a visszaítélt területek rejtett kincseit.

1938. november hatodikán vonult át rajtunk a dicsőséges honvéd század. A város piros-fehér-zöldbe öltözött. Apus könnyezett, mikor húsz év után a házunk erkélyére kitűzte a nemzeti színű zászlót. Vártuk, hogy Horthy Miklós hozzánk is belovagol fehér lovon, de sajnos Komárom után automobilon szállították, nehogy meghűljön az őszi szélben. Azt beszélik, napokkal később, valahol Kassa határában szállt nyeregbe ismét. Sebaj, a fölmentő sereg kapitánya a Főtéren felolvasta Imrédy Béla hozzánk intézett szózatát: „Itt ölelkezik ma a Fölvidék ezernyi próbát böcsülettel kiállt népe a trianoni börtönráccsal tőle 20 éven át elválasztott 9 milliónyi magyarral.” Elénekeltük a himnuszt, az emberek egymást ölelgették, hajnalig mulatott a nép. Az én koszorúmat egy hadnagy kapta. Apus unszolt a háttérből, adjam már oda, mielőtt végleg átvonulnak rajtunk. Sallai fotográfus elkapta a pillanatot, sokáig kint volt a kép a városháza vitrinjében.

Majd szétvetett bennünket a boldogság! Eddig is magyarok voltunk, de szégyenünkre írták, gúnyolódtak velünk, ha csak megszólaltunk az anyanyelvünkön hivatalos helyen. A Kulacsban meg rendre összeverekedtek a fiaink a tót gyerekkel. Alig győztem békíteni őket. Mivégre ez? Századokon át jól megfértünk egymással, majd éppen most leszünk ellenségek? Hitler röhögjön a markába?

Ógyalla hosszú várakozás után előlépett a szürkeségből, újra járási központ lett. Felpántlikáztuk a városházát, mikor a Pestről delegált urak megérkeztek. Díszvacsorát adtam, de már a pohárköszöntőnél rám fagyasztották a mosolyt. Szíves szóval megszólítom őket: Uraim, drága magyar testvéreim! Erre fel az a vastagnyakú hivatalnok, valami Wagner köszörüli a torkát: hm… nagyságos, ha kérhetem. Mi a frászkarika nyavalyatörés? Még hogy nagyságos?! A Wagner? Az se bizonyos, hogy egyáltalán magyar. Úrnak pedig, bocsásson meg a világ, végképp nem mondanám.

No, rossz előjelekből akadt bőven. Hamar kiderült, hogy ezek az „anyások” nem akarnak egyezkedni velünk semmiben. Még azt is megkaptuk, hogy felvidéki kommunisták vagyunk, jobb, ha tartjuk a szánkat. Majd ők megmondják, hogy mi lesz itt, meg azt is, hogy kinek osztanak lapot. A fiatal jegyzővel csendőrpertuban voltak. Vissza se tegezhette őket. Nem érdekelte ezeket Ógyalla múltja, de a jelene is csak annyira, hogy mostantól ők lesznek itt az urak. Pardon, nagyságos urak.

Csitítottam a régieket a Kulacsban, csigavér, ez csak az első eresztés. Az átmenet. Hivatalnokok jönnek, mennek, de a magyarságunkat visszakaptuk, és megmaradunk, mert ez a föld a miénk.

Tényleg átmenet volt. Jött a megszállás, a rettegés, menekülés, családok szétszakadása. Halál. Aztán negyvenhétben eltöröltek mindent. Vissza a babaruhát. Újra megtűrt magyarok lettünk Csehszlovákiában. A lakosságcserével Mariskáméknak menni kellett, átkerültek a Viharsarokba. Hiába kérleltek, nem tartottam velük. Mindig kell, hogy maradjon egy. Hírmondónak.

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.