Március 8-án a nőket ünnepeljük. Egy újabb nap, amikor a virágárusok a szokottnál nagyobb profitra tehetnek szert, hiszen a cégek, a különböző politikai szereplők és csoportok hatalmas tételben rendelik az elosztogatásra szánt virágokat, otthon a férfiaknak pedig a család összes hölgytagjára gondolniuk illik ilyenkor. Tudjuk, hogy ezen az egyébként munkásmozgalmi eredetű napon elvileg a nőket köszöntjük, azonban az, hogy miért és hogy egyáltalán kit tekintünk nőnek, manapság egyáltalán nem egyértelmű. A nőiség fogalma – számos egyéb fogalomhoz hasonlóan – ideológiailag megterheltté vált: elvesztette a XX. században kirobbant nyelvi háborút, és egyfajta hadizsákmányként elfoglalták, kisajátították.
Ez a nyelvi háború csupán eszköze annak az ideológiai harcnak, amelyben saját fogalomkészlet megalkotásával könnyen uralható a szellemi terep, és amely harcban a konzervatívok csak az utóbbi évtizedben kezdtek el felzárkózni.
A kezdetben a nők jobb munkakörülményeiért, munkaidejük csökkentéséért és egyenjogúságáért zajló tüntetések nyomán 1911-ben létrejövő nemzetközi nőnap a nemzetiszocialista Németországban az anyák napját jelentette – kifejezve, hogy milyen szerepet szánnak a társadalomban a nőknek –, Sztálin uralma alatt pedig a pártpropaganda eszköze lett annak érdekében, hogy a dolgozó nőket úgymond a proletariátus oldalára állítsák. A XX. század elejétől a nők választójogáért zajló küzdelem a szavazati jog 1900-as évek végén történő elnyerése után az egyéb társadalmi, politikai és szociális egyenlőtlenségek felszámolására helyezte a hangsúlyt.
A kezdetben jogos törekvéseket mára a feminizmus, a radikális feminizmus, újabban a genderideológia és woke-kultúra képviselőinek újabb és újabb, sokszor igencsak szélsőséges ötletei váltották fel, amelyeket illetően már sokkal kisebb mértékű az egyetértés. Ilyen például a férfiak szüléshez való joga vagy az egyre több országban jelen lévő, szélsőséges abortuszliberalizáció.
Nem olyan régen még elképzelni sem tudtuk volna, hogy mára az is megkérdőjeleződik, ki tekinthető nőnek. A Facebook brit felhasználói ma már 71 nem közül választhatnak adatlapjuk kitöltésekor, a különböző műtéti beavatkozások és hormonterápiák segítségével pedig nők és férfiak egyaránt az ellenkező nemhez hasonlóvá alakíttathatják magukat. A feminista mozgalmak uralkodó felfogása a biológiát háttérbe szorítva ugyanis azt állítja, hogy a nemekre jellemző viselkedés tanult, nem velünk született, a nemekhez kötődő normákat és értékrendeket pedig főként az adott társadalmak jelölik ki. Ahogyan az ideológia képviselői fogalmaznak, a „gender” fogalma képlékeny, és éppen ez a képlékenység teszi lehetővé a szinte napról napra bővülő fogalomkészlet, valamint a – sokszor általuk kreált – kisebbségek szélsőséges jogkiterjesztését.
A különböző feminista, liberális és LMBTQ-mozgalmak már annyi fronton harcolnak, hogy eredeti céljukat, az egyenjogúságért való küzdelmet nemhogy elfelejtették, de visszájára fordították.
A nők között is lettek „egyenlőbbek” az egyenlőknél. Hátrányból indulsz, ha a bőrszíned fehér, ha a karrieredet bármilyen mértékben háttérbe szorítod a családalapítás vágyáért, sőt sokszor már akkor is, ha olyan maradi vagy, hogy az „elnyomó, patriarchális” kapcsolati formát, a házasságot preferálod. A transznemű sportolók megjelenése szintén a nők teljesítményének ellehetetlenítéséhez járul hozzá, hiszen egyértelmű, hogy egy korábban férfiként élő személy biológiai felépítése behozhatatlan előny a női mezőnyben.
Manapság – főként az Instagram, a TikTok és egyéb közösségi oldalak, valamint a média segítségével – megmondják nekünk, hogy ki és milyen az igazi nő, és bár a sokféleséget hirdetik, valójában csak az általuk elfogadott, XXI. századi, haladó nőknek jár taps. Ideológiájuk tele van erőszakkal, elnyomással és ellentmondásokkal, a modern kor szabadságharcosainak képzelik magukat, azonban felszabadítási törekvéseiket egyre fojtogatóbbnak érezzük.
Felmerül a kérdés, hogy vajon mi a jobb: a nőnap számos jeles naphoz hasonló jelentésfosztott, profitorientált „ünneplése”, vagy hagyni, hogy ezen a napon olyan emberek, szervezetek és politikai tömörülések hallassák a hangjukat, akik reális problémák helyett többek között a nőket használják fel saját ideológiai és/vagy politikai céljaik elérésére? De akkor mégis mit ünneplünk március 8-án? Mit ünneplünk, amikor fondorlatos szavakkal lassan mindent elvesznek tőlünk, amit szépnek, nemesnek és értékesnek tartottunk? Az édesanyákra gondolok, akik a rengeteg munka és minden egyéb körülmény ellenére azért küzdenek, hogy gyermekeiknek mindenük meglegyen.
Azokra a nőkre, akik nem válnak férfigyűlölővé azért, mert csalódtak, mert nem úgy halad az életük, ahogyan eltervezték.
A törekvő, okos, tehetséges magyar lányokra, akikre később nemcsak szüleik és tanáraik, de egész nemzetük büszke lehet majd. Azokra a nőkre gondolok, akik nem siránkoznak minden lehetséges felületen, akik erősek, bátrak, nem manipulálhatók, és szivárványszínű tündérmesék helyett mindig a józan észre támaszkodnak. Rengeteg ilyen csodálatos nő van, sokkal több, mint gondolnánk. Nem szabad hagynunk, hogy megfeledkezzen róluk a világ, akkor sem, ha közben a nők állítólagos megmentői éppen a hatszázadik szexuális kisebbség vélt jogaiért emelik fel hangjukat. Az igazi nőknek álcába bújva sem mondhatja meg senki, hogy miről mit gondoljanak. Ezeket a nőket kell ünnepelnünk március 8-án.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pexels)
