Király miseruhában

Amit ma laza egyszerűsítéssel népzenének nevezünk, az egykor a közösség életének kovásza, használati zene volt.

Amit ma laza egyszerűsítéssel népzenének nevezünk, az egykor a közösség életének kovásza, használati zene volt, az emberi kommunikáció (azaz magyarul: társalkodás) részét képezte a beszéddel és a mozgáskultúrával együtt, szétválaszthatatlanul.Ez az állapot egyértelműen a zene általános történeti fejlődésének előrehaladott állapotát jelenti, bizonyos értelemben specializáció, hiszen a népzene már kiszakadt az archaikus idők szertartásainak zárt köréből, és önálló életre kelt a közösség mindennapi életében.A zene rituális funkcióit nagyon komolyan kellett venni. Tudjuk, hogy még a csodásan civilizált és gyakran európai kultúránk és racionális gondolkodásunk bölcsőjének tartott Római Birodalomban is olyan fontos része volt a véres áldozati szertartásoknak a zene, hogy anélkül az áldozat nem lehetett érvényes.Rajeczky Béni bácsi mesélt egyszer az első ismert ókori sztrájkról, amelynek során a zenészek a korabeli megszorítások miatti tiltakozásul megtagadták az áldozatokon való muzsikálást, s így el is érték, hogy a nekik járó korábbi cateringjuttatásokat továbbra is megkapják.
A rituális szokások persze szintén változtak, finomodtak.

A vérontást egyre inkább jelképes aktusok helyettesítették, s a túlvilági hatalmaknak szóló áldozatok, könyörgések és tiszteletadások szertartásai számára jobbára olyan színterek alakultak ki, amelyekből egyenes vonalon jöhettek létre a későbbi profánabb jellegű színpadi produkciók.
Japánban magam is láttam egyfajta rituális előadást, a kagurát, amely a közönségnek háttal, az istenek felé fordulva adja elő zenés, táncos hódolatát.A kultikus tér már egyértelműen színpad, nincs is más teendő, mint megfordulva, a közönség felé játszani, és kész a színház.
Nyilvánvaló, hogy a felsőbb hatalmakkal való kapcsolattartás, az ő kiengesztelésük, befolyásolásuk az ősi, nehéz körülmények között élő civilizációk mindennapi feladata volt. Jól kidolgozott, precízen működő szertartások biztosíthatták csak az égiek jóindulatát. S ez a hozzáállás valójában a kereszténység idején sem változott, csak sokkal kifinomultabb, jelképesebb formák felhasználásával zajlott. A középkori társadalom markánsan három részre tagolódott: az imádkozók, a katonáskodók és a dolgozók csoportjaira, akik közül természetesen az imádkozók voltak a legfontosabbak.Dobszay tanár úr mesélte egyik zenetörténeti óráján, hogy amikor Szapolyai János királyként bevonult a németektől visszaszerzett budai várba, első dolga volt, hogy a kápolnába siessen kíséretével. Itt ugyanis az ostrom eseményei miatt megszűnt az állandó imádkozás. Ezt olyan lehetetlen helyzetként értékelték, hogy maga a király terített a vállára miseruhát, és elmondta a napnak arra a részére rendelt imádságokat.
Mindez talán magyarázatul szolgál arra, miért őrzött meg a színpadi művészet a mai napig olyanfajta komolyságot, fennköltséget, amilyet a szakralitás maradványaként értékelhetünk. A ma létező valamennyi színpadi produkció a hangversenyektől az operáig ennek az ősi rituális hagyománynak a leszármazottja.
A használati zene már egészen más funkciót töltött be régen és tölt be ma is. Az emberek mindennapi életének, világias ünnepeinek, szórakozásának, egyben kommunikációjának alapvető eszköze. Ezért merem azt állítani, hogy a népzene valójában a mindenkori popzene múltja, akár historikus popzenének is nevezhetnénk.A kommunikációs testvér, a beszéd is hasonlóan viselkedik a két helyszín közötti vándorlás során. A színpadon többnyire rögzített, netán versbe szedett memoritereket mond fel a színész, nagyon kevés és meghatározott kerete van csak a rögtönzésre. Az élőbeszéd viszont folyamatos rögtönzés, mondatonként kell megfogalmazni a mondanivalót. Színpadra kerülve azonnal szembesül a színpad törvényeivel, amelynek nem a legfontosabb része az eredeti struktúra és funkció megőrzése. Térformák, színpadi effektek kerülnek előtérbe.

Ugyanígy a zene sem kerülhet adaptáció nélkül színpadra. Más ugyanis egy asztali muzsikálás vagy tánc alá való zenélés, és más a kötött szerkezeteket követelő színpadi megjelenés. Egy asztali muzsikálás – még ha régizene címen játsszák is – vagy egy háromnegyed óráig is eltartó táncrend önmagában nem valami nagy élmény tánc nélkül. Hogy úgy mondjam, nem az a kimondott szonátaforma. (Egy társasjáték lehet szórakoztató azok számára, akik benne vannak. De színpadra tenni egy asztalt, körülülni és Monopolyt játszani, ez talán a közönség számára mégsem olyan nagy mulatság.)
Mindezeket azért idéztem fel, hogy világosan láthassuk, amikor az újkori revival mozgalom a népzenét és a néptáncot – az egykori közösségek világi társalkodásának nyelvezetét – a színpadra helyezi, akkor a fentebb ismertetett két világ között közlekedik, akárcsak a fantasztikus filmek Csillagkapuján. Mind a két világnak más törvényei vannak. A rituális örökség szigorúsága pontosságot, előre eltervezettséget és tökéletes végrehajtást követel. (Emlékezzünk csak vissza a régi időkre: tudjuk, hogy a rituális szöveg eltévesztése érvénytelenítő hatású volt, ilyen miatt az egész szertartást meg kellett ismételni.) A lazábbnak tűnő, világi mindennapokhoz kapcsolódó használati zene – az esetek többségében tánckísérő muzsika – másfajta precizitást követel az előadótól: a táncosra összpontosító teljes figyelmet és odaadást. Mindkét fél rögtönöz, de ezt „online” össze kell egyeztetni – az alkotás ilyen értelemben közös.

Borítókép: Illusztráció (Forrás: Pixabay)