Történelmünk feketedobozai

Az MMA Kiadónál a napokban megjelent kötet sem lehet majd túl népszerű.

Ám a magyar dokumentumfilmeket övező érdektelenség nem kizárólag nemzedéki sajátosság, és a korosztályoktól független külső tényezőkből legalább annyira fakad. A lassan csak kattintásnyi ideig figyelni képes, információs és képi szökőárban fuldokló közönség egyre keservesebben ültethető le egy visszafogott tempójú, töprengő, olykor kínzóan a lelkünkben vájkáló, súlyos kérdéseket megfogalmazó, még súlyosabb emberi sorsokat feltáró film elé, amely legteljesebb figyelmünket követeli. És aztán sokáig nem hagy nyugodni. És egyre kevesebb alkotó vállalja azt, hogy árkon-bokron át hajszolva témáját, sokszor több évig tartó és több száz órát felemésztő beszélgetések árán, az oknyomozás és emberszeretet szenvedélyétől áthatva készítsen el olyan hosszúságúra kurtított (ötvenperces „egész estés”) filmet, amely még beszuszakolható a televíziós reklámok közé. Már ha éppen ilyesmit szuszakolnának be oda.
A fentiekből szükségképpen következik, hogy a száz magyar dokumentumfilmet lajstromozó, az MMA Kiadónál a napokban megjelent kötet sem lehet majd túl népszerű. Hiszen ugyan ki a fenét érdekel az Isonzó partján toporgó néhány vén magyar veterán megrendült arca, a Szovjet­unió munkatáboraiban halálra dolgoztatott magyar lányok és asszonyok története, a pócspetri koncepciós per, amikor végigvertek egy egész falut, majd tucatnyi embert a vádlottak padjára ültettek csupán azért, halálos ítéleteket is osztogatva, mert egy kétbalkezes próbarendőr véletlenül agyonlőtte magát. Pedig a 100 magyar dokumentumfilm című gyűjteményes kötet egyszerűen alapmű és kötelező olvasmány. Nemcsak a dokumentumfilm-barátok fogyatkozó közösségének, hanem mindazoknak, akik tájékozott otthonosságban és torzítatlan, manipulálatlan történelmi tudással akarnak a Kárpát-medencében élni.

„A »valóság fölfedezésében« csakis azok lehetnek érdekeltek, akik meg akarják változtatni ezt a valóságot” – a könyv mottója B. Nagy László filmkritikustól származik, és ez a tételmondat sokszorosan igaz azokra az alkotókra, akiket beválogattak a kötetbe. Nem tudományos vagy népszerűsítő dokumentumfilm-történetet állítva össze, nem toplistát sorakoztatva föl, amint Buglya Sándor, a kötet szerkesztője írja bevezetőjében, hanem a Magyar Művészeti Akadémia 2014-ben induló filmklubjának afféle írásos foglalataként. Egyszersmind azzal a szándékkal, hogy a jövendő filmklubjai­nak adjanak muníciót és ismereteket, kézikönyvet klubvezetőknek, könyvtárosoknak, pedagógusoknak. Az 1936 és 2013 közötti időszakból csemegézve többek között Sára Sándor, Ember Judit, a Gulyás testvérek, az Erdélyi János–Zsigmond Dezső-páros, Vitézy László, Almási Tamás, Dárday István, Kósa Ferenc, Huszárik Zoltán munkáiból. Filmelemzésekkel, alkotói interjúkkal, korabeli és jelenkori reflexiókkal, kísérőtanulmányokkal körvonalazva azt a valóban mágikus és torokszorító univerzumot, amely a magyar dokumentumfilmeseké. És amelyet 1945 után a hatalom minden eszközzel visszafojtani, korlátozni, meghamisítani próbált – végül a diktatúrabukások belső logikájából következően a rendszerváltás egyik nehézfegyverévé edzve azt.„…ha a kisebbségi elnyomást szóvá tenni – egyesek szemében – egyet jelent a vad nacio­nalizmussal (amivel írókat megvádoltak Illyés Gyulától az Erdély története szerzőiig), akkor nemhogy csökkenni, de növekedni fog ama bizonyos »történelmi fekete dobozok« száma, amelyek nyitogatása pedig minden értelmes, a jövőben gondolkozó ember elemi érdeke és kötelessége…” – nyilatkozta Sára Sándor 1988-ban a Filmvilágban „Sír az út előttem” című, 1987-es dokumentumfilmje kapcsán, amely a bukovinai csángók kálváriáját mutatja be a kezdetektől a végpontig, ezzel heves támadásokat váltva ki a szomszédos „baráti” országok sajtójában. „Némi vigasz a rendező számára, hogy a jó dokumentumfilm sokkal kevésbé öregszik, mint a rohamosan vénülő játékfilm. Mert a színészi játékstílus, akár a divat, a ruhaviselet, gyorsan avul, változik; de egy igazat beszélő, hiteles emberi arc sose öregszik meg. A művészi alázattal, becsületesen filmszalagra rögzített valóság – az igazság – nem megy ki a divatból…” – tette rögtön hozzá Sára, ezzel a dokumentumfilm krédóját fogalmazva meg.

Hogy Sára Sándornak mennyire lett igaza, arról ma már lehet vitatkozni. Mert ha maga a humanizmus megy ki a divatból, akkor vele sodródik el az emberi arc, a művészi alázat és a valóságábrázolás hitele is. „A híradók módszerei, stílusa olykor átszivárog a dokumentumfilmek eszköztárába is. Például amikor egy dokumentarista filmben a szereplő imitálja a munkáját, úgy csinál, mintha dolgozna. Előadja, eljátssza a »valóságot«. Az sem ritka, hogy a kamera provokál, akár tetemrehívásként működik a forgatás. Ez azonban már az alkotói etika súlyos kérdései közé tartozik. Lehet a film oknyomozó, de nem oszthat igazságot. Feltárhat összefüggéseket, de nem ítélkezhet. A mű az emberért készül, nem lehet antihumánus – fogalmaz Buglya Sándor, így summázva: – […] a dokumentumfilm a szó legnemesebb értelmében véve alkotás. Filmnyelven előadott, dramaturgiailag felépített, érzelmi-értelmi hatást kiváltó, művészi igényű történetmesélés.”
Fölfedezni a valóságot, hogy művészi módon, jó irányba változtassuk meg filmjeinkkel – ezt a százat mindenképp látni és olvasni kell az újabb és újabb elrugaszkodásokhoz. És hogy a fölfedezés és változtatás reményét se veszítsük el.(100 magyar dokumentumfilm. Szerk.: Buglya Sándor. MMA Kiadó, Budapest, 2022, 384 oldal. Ára: 5600 forint)

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Fortepan / Csőke József)