Mohamed próféta máig ható futása

Mohamed álmot látott: kivándorolt egy városba, amely pálmaligetek között fekszik. A próféta hallgatott az isteni sugallatra; 622. július 16-án menekülőre fogta Mekkából, ami megmentette életére törő ellenségeitől. Ezzel 1400 évvel ezelőtt új korszak és új időszámítás kezdődött az iszlámban. A hidzsra, azaz a menekülés történelmi jelentőségéről, a szent városokról, Mohamed szerepéről, az iszlám múltjáról és jövőjéről Sayfo Omart, az Avicenna Közel-Kelet-kutatások Intézetének és a Migrációkutató Intézetnek a kutatóját kérdeztük.

SAUDI-RELIGION-HAJJ Fotó: DELIL SOULEIMAN Forrás: Europress/AFP

– Mentális betegség az úgynevezett Jeruzsálem-szindróma. Vallási pszichózis, amely olyankor jelentkezik, amikor valakit a zsidók, a keresztények és a muszlimok által is szentként tisztelt Jeruzsálem „magával ragad”. Létezik Mekka-szindróma is?

– Orvosi értelemben aligha, a Jeruzsálem-szindróma egészen egyedi. Vallási értelemben is van különbség, hiszen míg Jeruzsálembe nem kötelező elzarándokolni, addig a Mekkába a muszlimoknak igen. Ennek is két fajtája van: az évente egyszeri nagy zarándoklat, a haddzs, és a bármikor elvégezhető kis zarándoklat, az umra. Előbbi az iszlám öt pillére közül az egyik, minden muszlim számára kötelező egyszer egy életben, már amennyiben anyagilag megengedheti magának. Míg Jeruzsálembe ellátogatni elsősorban spirituális élmény, addig a haddzsnak társadalmi vetületei is vannak: a tény, hogy valaki ki tudja fizetni a költséges utat, eleve elismerést vált ki. Emellett az utazás előtt az embernek rendeznie kell vitás dolgait másokkal is, így „megtisztul” a társadalom szemében. 

A legfontosabb viszont, hogy a haddzs csúcspontján, az Arafát-hegyen a hívő megvallja addigi bűneit Istennek, és bocsánatot lel azokért, hazatérve pedig igyekszik elkerülni a további a bűnbeesést. 

A hagyományos muszlim társadalmakban a Hádzs titulussal illetik a zarándoklatról hazatérőket, ami megbecsültséget jelent a mai napig. Ha tehát valaki elmegy Mekkába, az nem ott ragadni akar, hanem éppen ellenkezőleg, büszkén hazamenni.

– Mekka kapuja csak muszlimok előtt nyílik meg. Az Allah vendégei című könyvében ön is ír zarándokútjáról. Hogyan képzeljük el a várost?

– Valóban, Szaúd-Arábia Hidzsáz régiójába, ahol Mekka és Medina van, úgynevezett haddzs- vagy umravízumokkal lehet belépni. Az igénylőlapon kérdeznek rá a jelentkező vallására, viszont mivel az iszlámban nincs egyház és tilos megkérdőjelezni más vallását, itt elég tudni a „helyes megfejtést”. Egyébként az elmúlt években Szaúd-Arábia liberalizálta ezt is és Medinába már nem muszlimok is beutazhatnak. 

Korunk Mekkája nyomokban sem emlékeztet a Mohamed korabeli városra. 

Ez annak is köszönhető, hogy a romokhoz és régi épületekhez fűződő vonzalom nyugati sajátosság, mely a reneszánsz idején kezdődött, a felvilágosodás nyomán pedig új erőre kapott, a Közel-Keletről viszont ebben a formában hiányzik. Még a Kába szentélyt is többször átépítették, ugye ennek a sarkában van a fekete kő, a meteorit, amit a hagyomány szerint Ábrahám küldött le Ádámnak, eredetileg fehér volt, aztán megfeketedett az emberek bűneitől. A vahhabizmus hivatalos irányzattá válását követően a szaúdiak leromboltak rengeteg történelmi emlékhelyet, köztük az iszlám nagy alakjainak a sírjait, melyek a rivális szúfi irányzatok zarándokhelyei voltak. Mekka ma egy modern város, ami ötvözi magában a szaúdi puritanizmust és a globalizmust. 

Jó példája ennek, hogy a nagymecsettől szó szerint egy kőhajításnyira működik KFC gyorsétterem, ahol haddzs és umra menüt árulnak akciósan.

A város átalakításának az egyik oka nyilvánvalóan gazdasági, hiszen ahogy Mohamed korában, a zarándokok ma is bevételt hoznak, tehát minél több vendéget bír el az infrastruktúra, annál több pénzt keresnek a vendéglátók. A másik ok politikai, hiszen a szent helyek őrzőjeként és a zarándoklat szervezőjeként a Szaúd dinasztia az iszlám világon belüli tekintélyét növeli.

Fotó: Amr Nabil

– Éppen 1400 évvel ezelőtt, 622. július 16-án Mohamed prófétának menekülnie kellett Mekkából, hogy aztán Medinában leljen új otthonra. Mi volt ennek a „futásnak” a történelmi jelentősége?

– Történelmileg a hidzsra nem is olyan csodás esemény, erősen következett az akkori Arábia társadalmi és politikai logikájából. Mohamed 570 körül született Mekkában, a befolyásos Kurajs törzs egy szegény klánjába. Apja már azelőtt meghalt, hogy ő meglátta volna a napvilágot, így nagybátyja és nagyapja vették szárnyaik alá. Mohamed nagyjából negyvenévesen vett el egy gazdag özvegyet, Hadídzsát, így maga is vagyonos kereskedő lett. A hagyományok szerint ezután kapta meg az isteni sugallatot Gábriel arkangyalon keresztül és vált prófétává. 

Mivel Mohamed Isten előtti egyenlőséget hirdetett, értelemszerűen elsősorban a szegényebbek és a rabszolgák csatlakoztak hozzá.

 Ugyanakkor mivel tanai szerint Allah bárhol látható, mindenhol ott van, megkérdőjeleződött annak az értelme, hogy az arábiai törzsek tagjai elzarándokoljanak a Kába szentélybe, ahol akkoriban a bálványokat őrizték, és ami komoly bevételeket jelentett a Kurajs törzsnek. Tanításai tehát okoztak egy nagyon is politikai és anyagi természetű konfliktust. Ekkoriban Mohamedet még védte származása és befolyásos nagyapja, alacsonyabb sorú híveit viszont nem oltalmazta senki, zaklatták, üldözték őket, így Mohamed tanácsára Etiópia keresztény urától kértek és kaptak menedéket. Mohamed lába alatt akkor vált forróvá a talaj, mikor meghalt a nagyapja, és a Kurajs törzs élére a zarándoklatban erősen érdekelt nagybátyja került. 

Ő levette a kezét Mohamedről, olyannyira, hogy gyilkosságot szerveztek ellene, tizenegy törzs férfiai támadtak rá házára, hogy „vére tizenegy fele folyjon szét”, ezáltal lehetetlenné váljon a vérbosszú. 

Ekkor döntött a menekülés mellett. Medina mellett szólt, hogy Mohamed dédapja egy onnan származó nőt vett feleségül, tehát szegről-végről kötődött az egyik ottani törzshöz. Emellett korábban Mohamed a Mekkába látogató zarándokok előtt is terjesztette tanait, így lett hat medinai híve, akik hazatérve újabb híveket is szereztek neki, mivel pedig Medinában zsidó törzsek is éltek, az ottaniaknak nem volt ismeretlen az egyistenhit. A legfontosabb viszont az volt, hogy a Medinát uraló két törzs, az Awsz és a Khazradzs között vérre menő, vérbosszúk láncolatát tápláló ellenségeskedés zajlott, ezért a törzsi szokásoknak megfelelően egy kívülálló, befolyásos személyt kértek fel „békebírónak” – ő volt Mohamed. Cserébe a medinaiak csatlakoztak hozzá, a zsidók hűségesküt tettek és ezzel létrejött egy politikai közösség, az iszlám nemzet, az umma.

Hódítások vallási köntösben

– A kivonulás után súlyos harcok következtek. Mohamed nem csupán próféta, de hadvezér is. Van ennek nyoma a vallásban? „Harcias” avagy „hódító” vallás az iszlám?

– Mohamedet nem egyfajta arab Nagy Sándorként, sokkal inkább egy törzsfőként kell elképzelni.

 Mint a korabeli arábiai törzsfőknek, neki is az egyetértés megteremtése volt a célja, már csak azért is, mert a vérontás szükségszerűen vérbosszút szült. Mohamed az iszlámmal egyesítette az arab törzseket és megindultak a hódítások Bizánc irányába. Ennek azonban nem elsősorban vallási, hanem inkább gazdasági-társadalmi okai voltak, elsősorban a demográfiai robbanás és a nomád és félnomád törzseket egyaránt sújtó szárazság. A Közel-Kelet meghódítása azonban nem következhetett volna be, ha egy korábbi, Arábiát még az 530-as években sújtó szárazság nyomán nem áramlott volna tizenötezer (zömében) keresztény arab a bizánci területekre, akik aztán egy bő évszázad múltán testvéreikként fogadták a muszlimokat, illetve ha Konstantinápoly nem tekintett volna eretneknek egyes szíriai keresztény irányzatokat, melyek követői így gyakorlatilag felszabadítókként fogadták az arabokat. A kérdésére válaszolva: az iszlám térítő vallás és Mohamed minden cselekedete és szava hivatkozási alapnak számít, így azok is, amiket hadvezérként tett vagy mondott. Mohamed viszont rengeteg mindent tett és mondott, attól függően hogy épp mi volt az aktuális helyzet. Éppen ezért kontextusba helyezve vizsgálják ezeket, az aktuális kérdésekre pedig analógiákon keresztül keresik a választ. A vallástudók viszont általában politikai és társadalmi szereplők is, akik a maguk érdekében figyelembe veszik a realitásokat, hatalmi és erőviszonyokat. Ha tehát egy szultánnak, királynak vagy diktátornak békés vagy épp békétlen politikai céljai vannak, akkor a hozzá lojális vallástudók megtalálják a módját annak hogy megmagyarázzák, miért tette volna pont ugyanezt Mohamed. És ez nem csak muszlim-nem muszlim viszonylatban van így. Mi, európaiakként a mór és oszmán hódítás során találkoztunk az iszlámmal, ezekre keresztény–muszlim konfliktusokként emlékezünk. Az iszlám világból nézve a kép más. 

A maghrebi dinasztiák véres harcokat vívtak egymással, az oszmánok pedig ugyanúgy aprították szíriai és egyiptomi muszlim testvéreiket, mint Európában a „gyaúrokat”. 

Mindezt a lojális vallástudók asszisztálásával. Ha beleássuk magunkat a történeti munkákba azt látjuk, hogy a muszlim hódítások valójában mindig gazdasági és politikai indíttatásúak voltak, melyekhez a vallási legitimáció asszisztált vagy melyeket utólag bújtattak vallási köntösbe. 

Sayfo Omar, az Avicenna Közel-Kelet-kutatások Intézetének és a Migrációkutató Intézetnek a kutatója. Fotó: Kurucz Árpád

– A hidzsra során Mohamed próféta társa volt barátja és apósa, Abu Bakr is. Később ő volt az első kalifa, amit a síiták nem ismertek el, így következett be a szakadás a hívők között. Ő ismerős lehet onnan is, hogy az Iszlám Állam terrorszervezet első vezetője, Abu Bakr al-Bagdadi tőle kölcsönözte nevét. Ezeket az 1400 éves konfliktusokat hurcolják még mindig magukkal a muszlimok?

– Persze, a jelképek mindig fontosak. Tény, hogy Mohamed halála után kitört az utódlási harc: volt, aki szerint a próféta arra tett utalást, hogy a legrátermettebbnek kell őt követnie – ők a szunniták. Mások úgy vélték, hogy a vérség a döntő az öröklésben – ők a síiták. Ez az alapvetően politikai természetű ellentét aztán véres háborúkba torkollott.

Azonban a máig ható konfliktus megértéséhez fontos rámutatni, hogy az iszlám sosem légüres térben terjeszkedett, hanem már korábban nagy kultúrával rendelkező népeket hódított meg. 

Például az Omajjád Birodalom alatt (661–750) az iszlám nagyon sokat átvett a bizánci gondolkodásból. Hasonló módon mikor a vallás elérte a nagy múltú Perzsiát, az ott lakók egyszerűen „elperzsásították” az iszlámot, ez tetten érhető abban, hogy a tizenkettes síita iszlám, gyakorlatilag a perzsa kultúra tovább élése. Az elmúlt évtizedek „síita–szunnita” konfliktusai pedig jellemzően regionális középhatalmak rivalizálásának a következményei, illetve annak, hogy a modern közel-keleti államok kapcsán nem beszélhetünk európai értelemben vett nemzetekről, az identitásnak pedig fontos eleme a vallás. Amikor jólét van, ez nem feltétlenül jelent gondot, de amikor forrásszűke lép fel, pláne ha megjelenik egy külföldi „szponzor” akkor a vallás felértékelődik mint mobilizáló erő és kiéleződnek az ellentétek. Természetesen mikor híreket fogyasztunk, sokkal egyszerűbb vallási konfliktusként megfogalmazni sokkal összetettebb problémákat. 

Példamutató élet vagy fejlevágás?

– A Mekka és Medina közötti távolságot ma a háromszáz kilométer/órás sebességgel száguldó vonat egy óra alatt megteszi. De vajon bejárt-e valamiféle hasonló modernizációt az elmúlt jó másfél évezredben az iszlám?

– Van egy téves toposz, mely szerint az iszlám hatszáz éves lemaradásban van a kereszténységhez képest, merthogy ennyivel később született. De akkor a kereszténység meg a judaizmushoz képest van lemaradásban? 

Ezek a vallások teljesen különböző körülmények között születtek, eltérő demográfiai közegben terjedtek és jutottak el oda, ahol most vannak, így összehasonlítani sem lehet őket.

Európaiként általában a nyugati kereszténységgel társítjuk a kereszténységet, a Közel-Kelettel és Észak-Afrikával pedig az iszlámot. Ez azonban torz képet ad, hiszen eltérő történelmi fejlődésű, demográfiájú és kultúrájú térségekről van szó. Ahelyett, hogy mondjuk Dániát hasonlítanánk össze Irakkal, érdemesebb azonos régiókat vizsgálni. Például tegyük egymás mellé a muszlim bosnyákokat és a keresztény macedónokat! Vagy hasonlítsuk össze a muszlim Malajziát a keresztény Fülöp-szigetekkel! Persze kétségtelen, hogy a muszlim többségű országok általában nem világ legfejlettebb részéhez tartoznak. Azonban ez nem feltétlenül a vallás miatt van. Ha vetünk egy pillantást az afrikai keresztény többségű területekre, máris árnyaltabb a kép.

– Nem maradtak-e adósok a válasszal az egyetemes értékekre, mint amilyenek az emberi jogok, a nők jogai?

– Ezek abban a formában, ahogy mi gondolunk rájuk nyugat-európai értékek, amelyek a második világháború után, az ENSZ-en keresztül kaptak egyetemes jelleget. 

Az iszlám gondolkodásban is ott vannak a különféle jogok, vannak is hivatkozások Rousseau-ra és Voltaire-re, de a legfőbb viszonyítási alap mégiscsak Mohamed próféta. 

Fontos viszont megjegyezni, hogy az európai kultúra a történelem során elsősorban csodálatot váltott ki a Közel-Keleten. Mikor Napóleon 1798-ban megérkezett Egyiptomba, a korabeli arab feljegyzések szerint egyszerre gyűlölték és csodálták. Gyűlölték, mert mégiscsak idegen elnyomó volt. És csodálták, mert olyan széles tömegek számára is látható technológiai és társadalmi fejlesztéseket hozott, melyeket soha nem láttak. A XIX. századvégétől a Közel-Kelet intellektuális központjaiban komoly vita bontakozott ki arról, hogy vajon miért elmaradottabbak ők a Nyugathoz képest? Erre több válasz született. Voltak, akik abban látták a megoldást, hogy le kell másolni az európai nacionalizmust, és meg kell teremteni az arab nemzetet illetve nemzeteket. Mások viszont – ők lettek a mai iszlamista mozgalmak szellemi előfutárai – úgy látták, a hiba éppen az volt, hogy letértek Mohamed által kijelölt útról, tehát meghirdették az iszlám „reformját” ami egy elképzelt múlthoz való visszatérést jelentett. Persze voltak, akik vegyítették a nacionalizmust és iszlamizmust. Mindez nem feltétlenül jelentett Nyugat-ellenességet. Muhammad Abduh egyiptomi vallástudós mondta azt, amikor Párizsban járt, hogy 

Franciaországban iszlámot láttam, de muszlimok nélkül, Kairóban muszlimokat látok, de iszlám nélkül.

Ezzel nyilvánvalóan arra utalt, hogy Franciaországban létezett az a társadalmi szolidaritás, ami Egyiptomban nem. Az 1950-es években aztán felvirágzott az antikolonialista, ezáltal részlegesen Nyugat-ellenes arab nacionalizmus, mely aztán az 1967-es háborúval elbukott, de gondolatiságában hatással volt számos iszlamista irányzatra. A Nyugathoz és értékeihez való kettősség viszont máig él. Ha megnézzük a mindenkori közel-keleti politikai diskurzust, azt látjuk, hogy a fősodratú szekuláris és vallásos gondolkodók elsősorban a nyugati fogalomrendszert használva beszélnek a különféle jogokról. 

– Ahogyan Mohamed próféta egy csupán álmában látott, feltérképezetlen tájra menekült a veszedelmek elől, mintha a jelenkori menekültek és migránsok is így tekintenének Európára. Vagy távoli a párhuzam?

– A „hidzsra” a modern arab nyelvben elvándorlást jelent és nincs vallási fennhangja. Minden kutatás és felmérés egyetért abban, hogy a muszlim migránsok elsősorban egyéni gazdasági érdekből vándorolnak Európába. Tény ugyanakkor, hogy egyes hatalmak, mint például Törökország vallási alapon is megpróbálják mobilizálni a diaszpórájukat és az is tény, hogy vannak olyan periférikus hitszónokok, akik „demográfiai dzsihádról” beszélnek. Az iszlám térítő vallás, de a térítés mikéntjéről számos párhuzamos álláspont létezik.

Vannak, akik azt mondják, hogy a muszlimnak egyszerűen csak példamutató életet kell élnie, ezzel hirdetve a vallását, mások azt mondják hogy beszélnie kell a vallásáról a nem muszlimoknak, és persze vannak, akik azt mondják hogy le kell vágni a hitetlen fejét.

Európában nagy gond, hogy az 1980-as és 90-es években megjelentek a muszlim országokból politikai okokból elmenekült különféle iszlamisták, akik a másod- és harmadgenerációs muszlim bevándorlókat próbálják „visszaiszlamizálni” és létük igazolásának alapja a vallás terjesztése. Ezek a csoportok a hittérítést prófétai példákkal igazolják, mondván Mohamed is hirdette a tanait a mekkai pogányok előtt. De ugyancsak prófétai hagyományokhoz nyúlnak vissza azok az európai kormányokkal együttműködő vallástudók is, akik azt mondják: A Mekkából Etiópiába menekülő muszlimok védelmet kaptak az uralkodótól, ezért cserébe pedig Mohamed pedig megtiltotta számukra a hittérítést.

Fotó: Mohamed Badra

Összeférhetetlen kultúrák

– Az iszlám mára mégis a leggyorsabban növekvő vallás, az előrejelzések szerint híveinek száma hamarosan megelőzi a keresztényekét. Mi a siker titka?

– Ismét abba a hibába eshetünk, hogy Európát hasonlítjuk össze az iszlám világgal. Valóban, Európában a kereszténység szerepe egyre csökken, a harmadik világban viszont egyre növekszik. Latin-Amerikában, Afrikában, Ázsiának egyes részein a kereszténység virágkorát éli. Tény, hogy Európában nő a muszlim bevándorlók száma. Viszont ez sem feltétlenül az iszlám erősödését jelenti. Ha közelről vesszük szemügyre a dolgot, azt látjuk, hogy a muszlim bevándorlók csoportjai teljesen eltérő etnikai, kulturális háttérrel rendelkeznek, vallási irányzataikban sokszínűek, műveltségi és integrációs szintjüket tekintve vegyesek. 

Ebből kifolyólag egymással versengő, megosztottságokkal teli közösségekről beszélünk, amelyeknek közös ugyan a vallásuk, de ez elégtelen bármiféle összefogáshoz. 

– Az Allah tágas földje című regénye is olyan világban játszódik, ahol a muszlim bevándorló tömegek beilleszkedése kudarcot vallott. Vagy ez a világ nem is olyan képzeletbeli?

– Azt ki lehet jelenteni, hogy a muszlim bevándorlók számos csoportjának komoly gondok vannak a beilleszkedésével. Viszont általánosságokban legfeljebb csak politikai narratívák szintjén lehet beszélni. Nem lehet például egy kalap alá venni egy 1979-ben érkezett, síita iráni menekültet, aki hazája elitjéhez tartozott, egy most érkezett afgán bevándorlóval aki egy pakisztáni menekülttáborban nőtt fel. Sokszor az azonos nemzetiségű bevándorlók is vegyesek: Nagy-Britanniába teljesen más összetételű török populáció érkezett, mint Németországba. 

Az együttélési problémák véleményem szerint nem kizárólag vallási, hanem tágabb értelemben vett kulturális okra vezethetők vissza: az európai kultúrák és nem európai kultúrák összeférhetetlenségéről van szó. 

Ha csak a vallás számítana, akkor a keresztény szurinámiak, karibiek és afrikaiak integrációjával nem lenne semmi gond. De van. Ha az Európában élő muszlimok bosnyákok, vagy éppen indonézek lennének, nem pedig arabok vagy afrikaiak, akkor valószínűleg nem lenne ilyen látványos az összeütközés. Ami sorsdöntő lesz, hogy Európa kezébe veszi-e az irányítást, vagy hagyja, hogy külső erők diktáljanak neki?

Borítókép: Zarándokok a mekkai Arafát-hegyen július 8-án. Egymással versengő, megosztottságokkal teli közösségek (Fotó: Europress/AFP)