Na zdarovje!

A történelmi átjáróházban lévő, többnemzetiségű Moldávia függetlensége és békéje kegyelmi állapot. Az orosz–ukrán háború fejleményei, a közeli Odessza támadása komoly aggodalmakra ad okot, miközben az ország amúgy­ sem fényes gazdasági helyzete csak tovább romlik, és társadalmi robbanással is fenyeget. Riportsorozatunk második felében ellátogattunk a Moldáviától elszakadt Dnyeszter Menti Moldáv Köztársaságba, amely immár három évtizede Oroszország gyámságát élvezi.

20220616 Moldova Tiraszpol (szakadár terület) Fotó: Mirkó István (MI) Magyar Nemzet Fotó: Mirkó István

A Dnyeszteren túli terület felé tartva változó minőségű utakon haladunk keresztül Moldávián. Szegényes falvakon át, ahonnan kifogyóban az életerő. Új házak csak elvétve, a régi, hullámbádog fedésű házak környezete többnyire felgazosodva, látszik rajtuk, hogy lakóik vagy külföldön próbálnak boldogulni, vagy nagyon idős emberek, akiknek nincs már erejük harcolni a buja növényzettel. Az utcafronti előkertekben rozsdás lábakon álló, rémes sárga gázvezetékek kígyóznak fejmagasságban, aztán a kapuknál derékszögű kanyarral irányt váltanak felfelé, hogy átférjen alattuk a szekér, a másik oldalon aztán ismét le. Ehhez fogható megoldásokat utoljára Ceausescu Romániájában láttunk.

A tiraszpoli Kvint konyakgyár világűrt megjárt konyakjai az üzem múzeumában. Fotó: Mirkó István

Orosz békefenntartás

A Dnyeszter Menti Moldáv Köztársaság de jure nem létezik, önálló államiságát eddig csak a Grúziától hasonló körülmények között elszakadt Abházia és Dél-Oszétia ismerte el kölcsönösségi alapon. A megyeméretű, félmilliós, három egyenlő részben oroszok, ukránok és moldovai románok lakta államalakulat azonban de facto harminc éve regnál. Pénzét rubelnek hívják, árfolyama a moldáv lejhez kötődik, de a kibocsátó országon kívül sehol sem használható.

A független Transznyisztria létrejötte a Szovjetunió széthullásának időszakára datálódik.

A moldáv függetlenség kikiáltásakor újra napirendre került Moldávia hovatartozásának középkorig visszanyúló örök kérdése, amire az itt élő nemzetiségeknek egymást kizáró válaszaik voltak és vannak ma is.

A moldovai románok többsége (nem mindenki) az anyaországnak tekintett Romániával való egyesülést támogatja – ami találkozik Bukarest nyíltan vállalt unionista törekvéseivel. Ez egyúttal EU- és NATO-tagságot jelentene Moldávia számára, de formális akadály a transznyisztriai status quo rendezetlensége.

Velük ellentétben a nem román identitású nemzetiségek a függetlenség megőrzésében érdekeltek, a kétharmadrészt orosz és ukrán, harmadrészt román lakosságú Transznyisztria az Orosz Föderációval való egyesülésre vágyik, mégpedig a kalinyingrádi területhez hasonló státuszban.

E kérdésben Moszkva mindmáig nem foglalt nyíltan állást, a magatartása azonban nem hagy sok kérdőjelet feltételezhető stratégiájával kapcsolatban.
Transznyisztria 1990-ben kiáltotta ki függetlenségét, majd miután 1992-ben Moldávia átvette a területén maradt volt szovjet haditechnikát, a főváros, Tiraszpol elleni támadással próbálta meg visszaszerezni a terület feletti uralmat. Ám a helyi erők ellenálltak, és a több mint ezer halálos áldozattal járó összetűzésnek végül a Transznyisztriában állomásozó szovjet 14. hadsereg alakulatai vetettek véget, amelyek azóta is békefenntartókként biztosítják a szakadár terület „függetlenségét”.

Chisinau kénytelen volt tudomásul venni, hogy bár a Dnyesztermellék formálisan a moldáv állam része, ténylegesen semmilyen ráhatása nincs. Hivatalos nyelvként meg is maradt a cirill betűs orosz. Idővel aztán a felek megtanultak a se veled, se nélküled helyzettel együtt élni.

A papíron nem létező határállomáson hosszú sorokban várakoznak a személyautók. Gépfegyveres moldáv, dnyesztermelléki és világoskék jelzéssel ellátott, rohamsisakos orosz katonák tisztelegve intenek tovább minket. A háborús készültségre utal, hogy a Tiraszpol felé vezető úton számos betonból épült, bunkerszerű őrhely mellett haladunk el, amelyek előtt dnyesztermelléki egyenruhások strázsálnak. Sőt vannak útszéli, konténeres kukákat rejtő kőépítmények is, amelyek valószínűleg nem véletlenül hasonlítanak géppuskafészekre.

A feltehetően Dnyeszterfehérvár magyar várkatonái által alapított Csöbörcsök (Cioburciu) határát jelző obeliszk. Fotó: Mirkó István

Az egyik csomópontban márványtalapzaton álló BMP–2-es lánctalpas gyalogsági harcjármű díszeleg mint köztéri szobor. Kezdjük úgy érezni magunkat, mintha időutazás részesei lennénk. Főleg, amikor szembejön velünk jókora táblán a Dnyeszterentúli Moldáv Köztársaság kommunista „heraldikai” mintákat (vörös csillag, sarló-kalapács, búzakéve) felvonultató címere a vörös-zöld-vörös trikolórral a háttérben.

Nem messze tőle kettős óriásplakát, amely együtt ábrázolja a kommunizmus megítélésével kapcsolatos sajátos narratívát. A felső fotón a vöröskatonák által lemészárolt Romanov cári család látható az ismert ima szavaival, hogy „bocsáss meg az ellenünk vétkezőknek”, alatta pedig érdemrendekkel vastagon kidekorált veterán, mellette: „Köszönet a haza mindenkori védelmezőinek!”

Az áldozatok és a tettesek jelképes egymás alatti szerepeltetése kissé bizarr értékítéletet tükröz, de az itteniek állítólag a középületeik előtt álló hatalmas Lenin-szobrokat sem azért hagyták a helyükön, mert annyira hinnének még az „Eszmében”. Az orosz néplélekben a bolsevik tömeggyilkos Lenin és amit képvisel, illetve a bolsevikok által lemészárolt cári család azzal, amit képvisel, egyaránt megférnek egymás mellett.

Csöbörcsök régi temetője mai elhanyagolt állapotában. Fotó: Mirkó István

Patyomkin a parkban

Szembetűnő, hogy mihelyst átlépjük a hivatalosan nem létező határt, az utak varázsszóra megjavulnak, a házak túlnyomórészt frissen tatarozottak, a parkok ápoltak lesznek. Az útszélen nincs por, a repedésekből nem türemlik elő a gyom, a virágágyások fölött kertészek görnyednek. Moldávia után szembetűnő a tisztaság és a rendezettség. Tiraszpol belvárosát pompázatos monacói szállodára emlékeztető, épp átadás előtt álló épülettömb nyitja meg. Erkélyei hatalmas parkra néznek, amelynek központi dísze Alekszandr­ Szuvorov orosz hadvezér lovas szobra. A többsávos sugárút másik oldalán lévő parkrészben a trónon ülő Katalin cárnő fogadja az érkezőt, aki mellett simán megfér egy néhai elvtársnő is a mellén büszkén viselt vörös csillaggal és kontyba fogott hajával. Szemben vele Grigorij Patyomkin herceg és hadvezér, akinek munkásságához fűződik egyebek mellett a Potemkin-falu fogalma…

Megérkezünk úti célunk, a Dnyeszteren túli terület egyik legfontosabb exportcikke gyártójához, a patinás Kvint konyakgyárba. A látogatóközpontban Anna fogad minket, aki angolul mutatja be a privatizált cég múltját és jelenét, a nemzetközi versenyeken konyakjaikkal szerzett temérdek díjat és oklevelet. Láthatjuk a különlegesen értékes ötven- és hatvanéves palackokat, az űrhajósok által magukkal vitt, majd visszahozott konyakot, illetve az oklevelet, amely tanúsítja, hogy őszentsége II. János Pál pápa is megáldotta a Kvint-gyár tevékenységét.

E pillanatban betoppan a gyármúzeumba egy magát svéd turistaként bemutató öregúr. Ez elég ügyetlen álca ott, ahol amúgy fehér holló bárminemű turista, főleg az olyan magányos stockholmi nyugdíjas, aki – minő véletlen – éppen a Kvint-gyár bejárására vágyik éppen akkor, amikor az épület előtt egy diplomatakocsi parkol. Másodpercek alatt megértjük, hogy valamelyik titkosszolgálat küldte ránk, már csak az a kérdés, hogy melyik. Barátkozni próbál, szorgalmasan teszegeti fel becsomagolt kérdéseit angolul, mi pedig magunkat is szórakoztatva eljátsszuk neki, hogy mit sem sejtünk vele kapcsolatban.

A konyakgyár legérdekesebb része a végeláthatatlanul nagy raktár, ahol több száz literes fahordókban évekig, évtizedekig érlelik a borpárlatot. Olyan nagy a levegő alkoholtartalma, hogy a dolgozóknak is kötelező félóránként kimenni szellőztetni a fejüket. A „svéd turista” egy idő után, talán az alkoholgőz hatására, véletlenül elárulja, hogy beszél oroszul is.

Legközelebb a parlament helyi és orosz zászlós épülettömbje előtt futunk vele össze, ahol az oszlopon álló Lenint fényképezzük a szélfútta soktonnás betonköpenyében. Messziről kiszúrjuk, hogy minket követ. Nem kerülgeti a kását, gyorsan rákérdez, hogy voltunk-e bent. A második kérdést már nem várjuk meg, inkább a hősök emlékművéhez sietünk. Itt világháborús T–34-es páncélos kezdi a sort, majd jelképes sírokon az 1992-es függetlenségi harc elesett hőseinek neve, arcképe látható. Most gondos kezek éppen az évfordulós ünnepségekre tisztogatják a márványt.

A Dnyeszter feletti hídon át visszatérünk Transznyisztriából, amikor magyar emlékhelybe botlunk. Benderi hősi temetőjében, az egykori tömegsírok helyén mártírhalált halt magyar hadifoglyok és málenkij robotra ide hurcolt civil áldozatok neve olvasható a magyar kormány által 2010-ben állíttatott jelképes sírokon.

Innen Csöbörcsökre (Cioburciu, Csobrucsi) indulunk, amelyet a legkeletibb magyar alapítású településként tart nyilván a magyar nemzeti emlékezet. Több magyar eredetű település található Moldáviában, legismertebb köztük Orhei, amely eredetileg Őrhely vagy Várhely volt. Hunyadi János ugyanis erődrendszert épített ki ezen a vonalon a török ellen, a helyi szövetséges vajdák pedig várkatonaként jelentős számú magyar zsoldost alkalmaztak, akik idővel letelepedtek itt.

Csöbörcsök magyarjai

Sokféle – tudományosan nem igazolt – elmélet létezik Csöbörcsökkel kapcsolatban is. Az egyik, hogy a Zsigmond-kori Dnyeszterfehérvár magyar várkatonái kerültek ide az erősség kényszerű feladása után. Állítólag a krími tatárokkal kereskedtek, sőt egy részük tovább is költözött a Krímbe. Egy fennmaradt forrás szerint később Csöbörcsök magyar népe II. Rákóczi Ferenc ­fejedelemtől kért és kapott magyar lelkészt. Akkoriban tehát még éltek itt magyarok, de nyomuk mára néhány XVIII. századi parasztbarokk jegyeket mutató sírkövön kívül semmi sem maradt. Sőt a polgármester szerint a sírok esetében is csak a kor biztos.

Csöbörcsökre nem vezet aszfaltút, több kilométeren át valami köves hadiúton kell zötykölődni. A településnek van egy azonos nevű nagyobbik párja a Dnyeszteren túli területen is, de helyi vélemények szerint a magyarokat az innensőn érdemes keresni. A szebb időket látott, hegyoldalban fekvő falut ma román többség lakja – feltéve, hogy a „lakja” szó nem túlzás. Élő embert csak elvétve látni, félig összeomlott házat annál többet. Csak az ortodox templom és az iskola környékén akad néhány porta, amelynek gondját viselik. A temetőbe felkapaszkodva kékre, zöldre és fehérre mázolt, olcsó csövekből összehegesztett keresztek állnak az embermagas gazban. Itt-ott belebotlunk a magyargyanús barokk sírkövekbe, de csak szakszerű kutatás tudná kideríteni, hogy valóban magyar vonatkozásúak-e.

A katonahősök emlékművének részeként kiállított második világháborús T–34-es harckocsi Tiraszpolban. Fotó: Mirkó István

Fantáziálni persze mi is tudnánk, de inkább visszasietünk Chisinau-Kisjenőbe, ahol gagauz értelmiségi vár ránk, hogy beavasson megmaradásukért folyó küzdelmükbe. A gagauzokról legalább annyit érdemes tudni, hogy az orosz cári időkben bolgár földről idecsábított, török nyelvű keresztény közösségről van szó, amely a keresztényekre kivetett extra adók elől költözött szervezetten Moldáviába.

Kiril Zselezov még nincs harminc. Gagauz hazafi, aki Csödörlungában nőtt fel, majd Rosztovban szerzett diplomát, és gagauz–orosz online szótárt szerkesztett annak reményében, hogy ezzel is fékezheti a gagauz fiatalok orosz nyelvváltásának folyamatát. A gagauzok török nyelvének háttérbe szorítása már a szovjet időkben napirenden volt, amikor a nemzetiségi aktivistákat bolondnak nyilvánították és kényszergyógykezelték. A mai napig létezik az oroszosítási törekvés annak ellenére, hogy Moldáviában a román az államnyelv. Oroszország orosz nyelvű iskolákat finanszíroz a Gagauz Autonóm Területen, miközben hasonlóra a moldáv államnak nincs pénze. Régi gagauz sérelem, hogy Chisinau máig adós gagauz felsőoktatási intézmény megteremtésével.

Nyugatos érzelmű gagauzként Zselezov meggyőződése, hogy népének Moldávia EU-csatlakozását kellene segítene. Annak azonban nem örülne, ha mindez a Romániával való egyesülés révén történne, mert akkor a gagauz autonómia is veszélybe kerülne, hiszen Bukarest nem adja meg az autonómiát a székelyföldi magyaroknak sem.

Másnap búcsúestre vagyunk hivatalosak. Moldáviától elköszönésképpen orosz estre kapunk meghívást. A chisinaui borozóban a helyi orosz nők és férfiak mulatják át az éjszakát gitárkísérettel, orosz slágereket együtt énekelve. Egy lány nyakában az orosz nemzeti trikolór tekereg selyemsál formájában. Mi a sarokban meghúzódva hallgatjuk őket, majd amikor kiderül számukra, hogy asztaltársaságunk magyarokból áll, váratlanul ünnepeltté válunk. Átjönnek, barátkoznak, kínálgatnak, dicsérő tósztokat mondanak. Az ukrán háború miatt úgy érzik, az egész világ őket utálja, kivéve mi, magyarok. Mi ahelyett, hogy belebonyolódnánk a háború kérdésébe, inkább koccintunk velük a jóféle moldáv borral: na zdarovje, egészségetekre!
(Vége)

Borítókép: A Dnyeszter Menti Moldáv Köztársaság parlamentje Tiraszpolban Lenin szobrával, az épület tetején a szakadár állam és Oroszország lobogójával (Fotó: Mirkó István)