Kutyaharapást szőrivel, avagy ebdüh ellen rovarlé!

A fővárosi kutyatartás kultúrtörténete elnevezésű kiállítás tekinthető meg a budapesti­ Kiscelli Múzeumban.

Kemény és rendkívül terjedelmes fába vágták fejszéjüket a Kiscelli múzeum kurátorai, amikor hozzáláttak egy, a fővárosi kutyatartás történetéről szóló kiállítás összeállításához. E hálásnak tűnő téma talán túlságosan is nagy, illetve sokrétegű ahhoz, hogy minden látogató kíváncsiságát egyformán kielégítse. 

Nem is sikerült maradéktalanul, de ez ne szegje látogatási kedvét senkinek, főként a budapesti kutyabarátokét ne, akiknek a létszáma – ezt is itt tudtuk meg – megtizenhétszereződött a XIX. század közepe óta!

A kiállítás sokat ígérő geggel indít, amikor gyermekkorunk ikonikus kutyás perselyén keresztül léphetünk be a múzeum kapuján. Kár, hogy ezt az ötletvonalat a rendezők nem viszik tovább, leszámítva azt a fekete macskát, amelyet az egyik sarokban, a kiállítási tárgyak alatt, ebmagasságban rejtettek el alighanem azon kutyák szórakoztatására, akiket gazdáik magukkal hoznak a kiállításra. 

Tudniillik kitűnő, a témához jól passzoló ötlet az is, hogy a látogatók bevihetik négylábúikat a kiállításra.

A helyszín a néhai barokk zárdaépület néhány éve kiállítótérré átalakított hatalmas, zegzugos borospincéje, amely korábban olyan fantasztikusan jól sikerült tárlatnak adott otthont, mint amilyen a tavaly szeptemberben megnyílt Kloáka, kanális, klozet – kis dolgok és nagy változások… című vécétörténeti kiállítás volt.

A mostani Vau! – A fővárosi kutyatartás kultúrtörténete elnevezésű kiállítás a címének megfelelően a városi ebtartás történetét járja körül. Az ember és a kutya együttélése nem meglepő módon a bronzkorig nyúlik vissza. 

A legrégebbi ebekkel kapcsolatos lelet ebből a korból néhány csontváz és egy megkövesedett fosszília, amely méretét tekintve elárulja, hogy akkoriban szintén nem lehetett nagy katarzis belelépni. 

A tárlat néhány ábrázolást leszámítva nem sokat foglalkozik a későbbi évszázadok ebtartási gyakorlatával (a honfoglalók által behozott kutyafajtákkal és szerepükkel, a középkori, török kori és hódoltság utáni városi kutyatartással és az idetartozó járványügyi kérdésekkel). 

Némi időugrást követően a XIX. század derekától napjainkig terjedő időszakra fókuszálva tárgyalja a témát, viszont szerencsére gazdagon.

A falak mentén leginkább paravánokat láthatunk olvasmányokkal, archív fotókkal, illetve monitorokkal, amelyeken filmbejátszásokat nézhetünk. Mindjárt az első nagyobb helyiségben egy kutyapiszok-problémára felépített kabaréjelenet fogad a nyolcvanas évekből, amely a dolgok néven nevezésének szemantikai problémáival küzdő hivatalnokokat gúnyolja ki. 

Ugyanitt az Illatos úti sintértelep század eleji működéséről kaphatunk tájékoztatást, ami viszont azonnal lehervasztja a látogató arcáról a mosolyt. 

Tudtunkra adják, hogy például 1933-ban 671 kóbor ebet fogtak be a fővárosban, közülük mind­össze 137-et váltottak ki, a többit hentesmódszerrel leölték, a tetemeket pedig takarmány- és szappankészítésre használták fel.

Mivel napjainkkal ellentétben sokáig adózni kellett a kutyák után, éles határvonal rajzolódott ki a gazdival büszkélkedő, az éves ebadó befizetésének tényét nyakba akasztott bárcával igazoló négylábúak, illetve a kóbor egyedek életkilátásai között. 

Az adó mértéke elhatárolta az egyszerű házőrzőket és munkakutyákat a kedvtelésből tartott társállatoktól. Az utóbbiak gazdái négyszeres adót fizettek, így a kutyák társadalma némileg leképezte az emberi társadalom hierarchiáját. 

A ranglétra csúcsán érthető módon az arisztokrácia drága, tenyésztett ebei álltak. Törzskönyvezésükkel a vérvonal – mintegy a nemesség analógiájaként – dicsekvés tárgyát képezte, amire kitűnő alkalmat szolgáltattak az ebkiállítások és -versenyek.

A városi kutyatartás alapproblémája mindig is közegészségügyi és városrendészeti vonatkozású volt. 

Míg egy 1856-ban kiadott illemtankönyv szerint „utcákon, sétányokon nem illik […] ebet magával hordani”, addig ugyanez három évtizeddel később már nem minősült faragatlanságnak. 

Az 1882-es fővárosi ebtartási szabályzat – a kutyaharapások és a veszettség terjedésének megadályozása érdekében – kötelező pórázt és szájkosárviselést írt elő. 

Ez érvényes volt egészen 1959-ig, ekkor engedélyezték a Duna alsó rakpartján és a kerületek által kijelölt helyeken való póráz nélküli kutyafuttatást.

A veszettség sokáig komoly közegészségügyi veszélyt jelentett. A korabeli nevén „ebdüh” elleni orvosi erőfeszítéseket kiegészítették népi „gyógymódok” is. Egy 1820-as recept szerint például ilyen volt a kőrisbogár levének elfogyasztása: „azt széjjel nyomván egy kávéskalánban, a’ mellyben faolaj van, ezt, más kalanat vévén, meleg serben fel kell ereszteni és éhgyomorra bevenni.” A kiállított állatorvosi kellékek látványa csak erősebb idegzetűeknek való!

A tárlat összehasonlíthatatlanul szívmelengetőbb részét jelentik az arisztokraták, írók, színészek és más hírességek fotói kedvenceik társaságában, illetve legnagyobb költőink örökbecsű kutyás verseinek felidézése. 

Érdekfeszítő részt képeznek azok az ismétlődő filmhíradó-jelenetek is, amelyek a rendőrség és katonaság által minden korban használt kutyákról, a segítő és terápiás kutyákról, illetve kutyaversenyekről szólnak, sőt kifejezetten megrázó a hazai vakvezetőkutya-képzés atyjának, Rithnovszky Jánosnak a portréfilmje, amelyből megtudhatjuk, hogy 1952-ben fiatal katonaként miként veszítette el egyik karját és a szeme világát egy akna felrobbanása során, majd hogy miként találta meg élete értelmét a vakvezető kutyák képzésében.

(Vau! – A fővárosi kutyatartás kultúrtörténete elnevezésű kiállítás megtekinthető a budapesti­ Kiscelli Múzeumban 2023. március 26-ig. Budapest, III. kerület, Kiscelli utca 108.)

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Facebook)