A jelen múltja

Minden ember egy-egy univerzum. Gerő András esetében azonban mindig az az érzés motoszkált bennem, hogy legalább három univerzummal van dolgom. Akik ismertük, megélhettük benne a professzionális történészt, a bölcselő hazafit és az élcelődő bonvivánt. Hetvenesztendősen ­hagyott ­magunkra, illetve nem hagyott, csak hát az ekkora veszteség irracionális érzések szülőanyja.

Budapest, 2023. január 10. Hetven éves korában súlyos betegségben elhunyt Gerő András Széchenyi-díjas történész. A felvétel 2018. március 15-én, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc emléknapján készült az LMP ünnepi megemlékezésén Budapesten. MTI/Koszticsák Szilárd Fotó: Koszticsák Szilárd Forrás: MTI

Gerő írás- és előadásmódja csak rá jellemző vonásokkal bírt, az emberi gyarlóságot pedig megkapó könnyedséggel fogadta, ahogy csak a megvilágosodott lelkek képesek. Nem volt hívő, sőt afféle materialistának vallotta magát, mégis spirituális aura lengte körül. Tizenöt évnyi ismeretségünk alatt, úgy hiszem, baráttá lettem. Ha nehéz körülmények álltak elő, csak fel kellett hívnom, ő pedig évődő, ugyanakkor együttérző hangján megmondta a „tutit”. Például, hogy a túlzott szigor – akár önmagunk iránt – kontraproduktív. És hogy ő kedvességből, mi több, önzésből sem szigorú. Mert ki gondozza majd az életművét, ha nem jó szívvel emlékeznek rá? Egyetemi tanárként ezreknek volt tanítómestere. Ők mind őriznek róla megannyi emléket. Hagyaték ez (is). A halhatatlanság profán evilági bizonyítéka. A nagyok akkor is tanítanak, ha már átkeltek a folyón. Most csupán a fenti három univerzumra szorítkozom, de már hallom a hangját: óvatosan a jelzőkkel, gyengítenek!

A professzionális történész

Gerő András akkor választotta a történészszakmát, amikor az sivárabb pálya volt, mint valaha. 

Az ELTE Bölcsészettudományi Karának történelem–szociológia szakán végzett a szürke, reménytelen hetvenes években, de hogy megidézzem stílusát: pályája konszolidált és emelkedő volt. Alma matere oktatója lett 25 évesen, és felfelé lépdelve a ranglétrán végül a BTK Gazdaság- és Társadalomtörténeti Tanszékének tanszékvezető professzora lett. Közben majdnem harminc évet tanított a CEU-n, a kádári diktatúra összeomlásának előestéjén – miután utazási kérelmét eladdig hétszer elutasították – pedig végre vendégprofesszorként bejárhatta az Egyesült Államok és Európa neves egyetemeit. 2002-ben megalapította, majd haláláig vezette a Habsburg Történeti Intézetet, és 2010-ig főszerkesztette a Budapesti Negyedet. Akadémiai doktori fokozatot is szerzett, munkásságát többek között Széchenyi-díjjal ismerték el.

Tudományos érdeklődésének horizontja finoman szólva is széles volt, így az a tény, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia kora állt volna annak középpontjában, nem mond semmit. 

Magyar, angol, német vagy éppen cseh nyelvű könyveinek száma átlépi a bűvös hetvenet, de ez sem mond sokat, mert a szaklapokban, folyóiratokban megjelent publikációinak spektruma, a televíziós, rádiós műsorokban, a különböző internetcsatornákon követhető jelenléte – hogy nagyot ne mondjunk – brutális.

Mégis mi mondható el a történészről, Gerő Andrásról? Szerinte „semmi sem elmondható, ami igazán fontos”. Igaza van, ezért kísérletet teszek rá. Bármihez nyúlt is, figyelme koncentrált fénycsóvaként járta be a terepet, legyen ez esemény, korszak, fogalom, történelmi helyszín vagy akár egyetlen személy. Invenciózus, izgalmas és szórakoztató, mégis visszafogott stílusban értekezett a polgárosodásról, a magyar zsidóság identitástörténetéről, jelenünk közéleti viszonyairól vagy éppen fővárosunk, Budapest szimbolikus tereiről. Bár saját bevallása szerint csak jóval később olvasta Foucault eszmefuttatását, korán ráérzett annak lényegére, hogy „a történész számára csak az a fontos, ami a jelenben is érdekes, hiszen a történelem esetében mindig a jelen múltjáról van szó”. Azt a csapdát, hogy így óhatatlanul saját korunkat, annak értékszemléletét vetítjük rá a múltra, mindig és biztos érzékkel elkerülte. Elég, ha csak a Szekfű Gyulán át Kosáry Domokosig vagy éppen Hanák Péterig tartó történésznemzedékek gerői megítélését vesszük alapul. Gerő tisztában volt a fenti kollégák politikai elköteleződéseivel, „félrecsúszásaival”, mégsem engedte félresöpörni professzionális történészi életművüket. 

Méltányosság jellemezte, ami, tekintettel arra, hogy érdeklődésének terepe – az identitástörténet(ek), a polgárosodás(ok), a szimbolikus politika és az antiszemita közbeszéd kérdésköre – aknamező, több mint csodálni való!

 Ha megkísérelnénk megnevezni Gerő intellektuális és az ezen is túlmutató szellemi motivációit, az végső soron a szabadság ügye marad. Gondolatainak folyamágya a szabadság volt, legyen szó bármiről.

Kevesen vannak a pályán, akik pestiesen szólva ennyire bátran csapnak bele a lecsóba, de közben és mindvégig megőrzik történészi professzionalizmusukat! Gerőn kívül csak a méltatlanul keveset méltatott pályatárs, Schmidt Mária jut eszembe. Gerő és Schmidt több mint fél évszázados barátságának, úgy hiszem, ez az egyik titka. Gerő András minden sorát azzal a tudattal írta, hogy szavaiért személyes (!) felelősséggel tartozik, így kollégáitól, a szellemtér többi szereplőjétől is ezt a felelősségvállalást várta el (lásd például a Gerő András–Romsics Ignác-vitát).
Gómez Dávilától tudjuk, jelentős és maradandót alkotó történész csak az lehet, aki egyben tehetséges író. Gerő András nem egyszerűen otthon volt a magyar nyelvben, de érezte annak minden rezdülését. Mondatainak felépítését, szóválasztásait az abszolút tudatosság jellemezte. A történész életművéről sok értékelő írás fog születni, így egyik ironikus bonmot-ját („Magyarország az a hely, ahol a múltnak van jövője”) parafrazeálva állapítsuk meg: a bánatunkra eltávozott Gerő Andrásnak van jövője.

A bölcselő hazafi

Sokan mondták róla, hogy klasszikus liberális, ami újmagyar nyelven annyit tesz: nemzeti elkötelezettségű gondolkodó, aki szilárd értékrendje miatt szinte mindenre nyitott. Gerő imádta Magyarországot, Budapest szerelmese volt.

 Ez a város számára a magyar túlélési ösztön jelképe volt, szóhasználatával élve bergsoni „élan vital” lakozik benne, olyan éltető életerő, amely egészen kivételes Európában. A főváros történetéről, működtetéséről szóló gondolatait érdemes újra és újra elővenni, mert Gerő százötven esztendő történeti tapasztalatára építve mutatott rá jelenünk anomáliáira, miközben konkrét javaslatokkal élt.

Eszmetörténeti, illetve filozófiai lényeglátását egy példával illusztrálom. Amikor a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Alapítvány a Polgári Magyarországért Alapítvánnyal közösen életre hívta az Eötvös-előadásokat, Gerő másfél oldalban foglalta össze Eötvös József (1813–1871), a magyar Tocqueville gondolati építményét. Másfél oldalban! Amikor először olvastam, lenyűgözött a képessége, hogy a lehető legtömörebb és legközérthetőbb módon összegezze a szabadság, az egyenlőség és a nemzeti eszme közötti bonyolult, konfliktusokkal terhelt viszonyrendszert. Ilyenre csak a legjobbak képesek!

Tengernyi közéleti megnyilatkozása közül az egyik utolsó vállalkozását, a G. Fodor Gáborral közösen jegyzett Kaktusz című internetes adásfolyamot szeretném kiemelni. Mindezt annak illusztrálására, hogy melyek is egy bölcselő hazafi meghatározó jegyei. Gerő – szemben G. Fodorral – nem számított a kormányzó pártszövetség támogatójának, a néző számára mégis két dolog lett nyilvánvaló: 1.) két entellektüel szeretettel és sok humorral viseltetik egymás iránt, függetlenül attól, hogy gyakran mást gondolnak a világról, 2.) Gerő – bár régóta „politikai hontalannak” vallotta magát – túllépve averzióin, nem vitatja, hogy jelenleg egyetlen kormányzóképes, intellektuálisan is értelmezhető politikai szereplő maradt a porondon, miközben fenntartja magának a bírálat jogát. Lecsupaszítva: a szeretet- és az elfogadásképesség a hazafi legfőbb ismérvei.

Az élcelődő bonviván

Az a hanghordozás és (ön)ironikus attitűd, amely Gerő Andrást jellemezte, egyedi és megismételhetetlen. Mindenkivel szót értett, sőt olyanokkal is képes volt beszélni, akiket mérgező ellenszenv vezérelt. Hogyan csinálta? Élesen elválasztotta egymástól az érvekre épülő diskurzust és az impulzív, gyakran irracionális megnyilvánulásokat. 

Az előbbit részesítette előnyben, az utóbbit afféle emberi állandóként elfogadta. Mindeközben gyógyító humorral oldotta a görcsöket, és éppen akkora távolságot tartott mindentől és mindenkitől, amekkora feltétlenül szükséges ahhoz, hogy az egészet lássa. Szerethetősége átütő volt, az érintés például fontos volt a számára. Férfitársak esetében ritkán élt vele. Ezért emlékszem, hogy amikor kellett, megfogta a karomat, és némán a szemembe nézett. Egy szót sem szólt, ami nála ugyebár szinte elképzelhetetlen volt. Gerő András imádta az életet, a társaságot, és nem szívlelte az alakoskodásnak semmilyen formáját. Az önazonosságot annál jobban becsülte, ahogy ő fogalmazott: „törpében a kicsit szeretem”.

Gerő András, hogy ne kerteljünk, nagyágyú volt, akit körüllengett az igazi nagyság. Ez utóbbiról tudjuk, hogy különleges, mert a közelében nem jelentéktelennek, súlytalannak, hanem „nagynak” és fajsúlyosnak érezzük magunkat is. Többet adott nekem, mint adhattam neki. Köszönöm, Andris, és nyugodj békében!

A szerző író

Borítókép: Gerő András Széchenyi-díjas történész (MTI/Koszticsák Szilárd)