Szent István kardjától a Feröer szigetekig: ki lehetett a titokzatos Tyrker?

Azzal, hogy a X–XI. század folyamán vikingek is jelen voltak és kimutatható hatást gyakoroltak a Magyar Királyság területén, talán a történelemkedvelők sincsenek tisztában. Éppen ezért érdemel figyelmet a Debrecenben látható Vikingek a Kárpát-medencében című tárlat, mely kapcsán olyan érdekességekre is fény derül, hogy egyesek szerint mit takarhat Szent Imre herceg „dux Ruizorum” címe, és hogyan kerülhettek Szent István arcmásával pénzérmék a Feröer szigetekre.

Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum/Jurás Ákos

A debreceni Déri Múzeum gyűjteményének egyik legértékesebb darabja az úgynevezett nemijai sisak, amely 1892-ben került elő a mai Ukrajna területén, Nemija falu közelében. Egy őskori kurgán, vagyis halomsír tetejébe mélyített, évszázadokkal későbbi sír kelléke volt. Megtalálása után évtizedekig a Kamenyec-podolszkiji Múzeumban őrizték, ám az első világháború és a polgárháború idején a létesítmény műkincsállományát többször átköltöztették, s valamelyik művelet közben a tárgy elkallódott. Csak 1942-ben bukkant fel újra.

– A Don-kanyarba vezényelt 2. magyar hadsereg egyik tisztjéhez került, hogy milyen körülmények között, nem tudjuk. A debreceni illetőségű férfi mindenesetre hazahozta, és utána felajánlotta az itteni múzeumnak. Az igazgató befogadta, de nem vetette leltárba, így a munkatársai sem tudtak róla, hogy itt van. Egy Erdélyi István nevű régész írta le először a múzeum 1966/67-es évkönyvében közzétett tanulmányában – meséli Dani János, a kiállítás egyik kurátora.

Szent István-kard

A nemijai sisak egyetlen lemezből kovácsolt, kúpos fejvédő, melyhez eredetileg orrvédő tüske is tartozott, ám azt később eltávolították róla, s a pontot, ahol a tüske kapcsolódott a sisakhoz, aranyozott, díszített bronzlemezzel takarták el. A lemez ornamentikája északi hatást mutat, ám a homlokot védő részen látható ábrázolás már jellegzetes keleti elem: valószínűleg bajelhárító funkcióval bírt, az lehetett a szerepe, hogy óvja a viselőjét.

– Két kultúrkör ötvöződik a kialakításában, s ez nyilván a megrendelő kérésére történt, de hogy ki lehetett ő, arról semmi biztosat nem tudunk – említi a kurátor.
A tárlat tulajdonképpen e – Kárpát-medencei vonatkozásokkal nem bíró, ám a bemutatott kor egyik legfontosabb tárgyi emlékének számító – leletet helyezi történelmi-földrajzi kontextusba, és mivel a Pázmány Péter Katolikus Egyetem (PPKE) Régészeti Intézetében már futott egy program, amely a korai magyarság X–XI.
századi kapcsolatrendszerét is vizsgálta, az egyetem lett a kiállítás társrendezője.

A „viking” megnevezés az óészaki forrásokban nem egy nyelvre, népre vagy konkrét államra utal, hanem arra a katonai tevékenységre, melyet elszenvedői rablásként, támadásként éltek meg. A skandináv fegyveresek – a 750-től kezdődő, csaknem három évszázadon át tartó, úgynevezett viking kor során – összesen 37 mai ország területére jutottak el. A harcok mellett azonban a skandinávok jelentős kereskedelmi tevékenységet is folytattak, miközben megtelepedtek keleten és nyugaton.

A kelet-európai régióban a Kijevi Rusz létrejötte jelentette az egyik legintenzívebb viking hatást. A Ruszt a Régmúlt idők elbeszélése címen is ismert orosz őskrónika szerint egy Rurik nevű viking vezér alapította. Bár a férfival érkezett északi népesség idővel beolvadt a helyi keleti szláv népességbe, az államalakulat a X–XI. században még erős skandináv kapcsolatokkal rendelkezett, melyek az etelközi, majd Kárpát-medencében megtelepedő magyarságra is hatással lehettek.

A kapcsolat létrejöttének legékesebb bizonyítéka a Szent István-kardként emlegetett fegyver, melyet a XIV. század óta a prágai Szent Vitus-székesegyházban őriznek.
– Legjobb tudásunk szerint valóban István királyunk forgathatta e kardot. Pengéjét a Rajna vidékén kovácsolták, utána azonban északra szállították. Ott látták el szerelékekkel, többek között az elefántcsontból vagy rozmáragyarból készült ellenzővel – más néven hárítórésszel –, amelyet aztán skandináv ornamentikával díszítettek – mondja Dani János.

„Ruszok hercege”

– Mindez egybevág azzal, amit a vikingek kardkészítési gyakorlatáról tudunk: a fegyverek fémtestét a Karoling Birodalom területén gyártatták, utána skandináv területre vitték őket, ott nyerték el végleges formájukat – teszi hozzá Langó Péter, a PPKE Régészeti Intézetének tanszékvezetője, a kiállítás másik kurátora. – A X–XI. században egy ilyen kétélű kard rendkívül drága volt, csak a társadalom felsőbb rétegeihez tartozók engedhették meg maguknak: előkelő családok sarjai, az uralkodó kíséretének tagjai vagy maga a király.

Következő elgondolkodtató elem: a hildesheimi évkönyv szerzője Szent Imre herceg haláláról írva megemlíti annak „dux Ruizorum”, vagyis „a ruszok hercege” címét.
– Hogy ez pontosan mit takar, nem egyértelmű. A hazai történettudományban a szakemberek többsége mindenesetre úgy véli, hogy Imre herceg az édesapját védő királyi testőrség parancsnoka lehetett. Ez a különítmény vélhetően ruszokból, azaz skandináv harcosokból állt. A korban sok államban ők védték a politikai vezetőket, többek között a bizánci császárt is – mondja Dani János.

A nemijai sisak ősi ukrajnai halomsírból került elő (Fotó: Déri Múzeum/Jurás Ákos)

– Az újabb kutatások rámutattak arra, hogy kereskedők mellett gyakran olyan északi harcosok érkeztek a Magyar Királyság területére, akik a Bizánci Birodalomban szolgáltak, aztán itt – katonai, testőri feladatokat vállalva – ismét munkába álltak – teszi hozzá Langó Péter. – Egyes feltételezések szerint I. András királyunk vitéze, a német-római császár hajóit megfúró Búvár Kund sem véletlenül úszott olyan jól, hanem azért, mert tengeri nép fia volt, vagyis viking.

Így vagy úgy, de a túlnyomórészt keletről a Kárpát-medencébe érkező skandináv hatás jelentős volt. Erről a X. századtól átalakuló itteni leletanyag árulkodik: új kialakítású lószerszámok (trapéz alakú, vállas kengyelek), új típusú fegyverek (a már említett kardokon túl például nyéltámaszos harci bárdok) jelennek meg ekkor, és ami külön említést érdemel: mindezzel párhuzamosan kiegészül a női viselet is.

A lányok, asszonyok sodrott nyakpereceinek egy része északi jellegzetességet tükröz, akárcsak a megvastagodó, négyzetes drót ékszerek, a félhold alakú csüngők.

Vörös Erik expedíciója

A Zsennyén, Királyföldön, Darufalván előkerült, úgynevezett törtezüst kincsek – melyek valójában sokszor nincsenek összetörve, és nem mindig csak ezüstök – darabjai között szintén megtalálhatók a lengyel területek, valamint a Rusz irányába mutató ékszerek.

Arra, hogy e kapcsolat távolról sem volt egyoldalú, több bizonyíték utal. A Szent István ­arcképét viselő pénzérmék nem ritkák Skandiná­viá­ban, a legtávolabbi például a Budapesttől több mint kétezer kilométerre lévő Feröer szigeteken bukkant fel. És – amint azt a kiállítás rende­zésé­ben részt vevő Szombathelyi Andrea eddigi kutatásai is bizonyítják – a Stockholmtól nyugatra eső Björkö (korabeli nevén: Birka) sziget temetőjében több olyan sírt is feltártak, melyekből a magyarok IX–X. századi anyagi kultúrájához hasonló emlékek kerültek elő.

A legizgalmasabb feltevésre azonban az izlandi Vörös Erik sagában szereplő kitétel nyomán jutottak a kutatók. A regényes történetben ugyanis az szerepel, hogy egy viking expedíció 1000 előtt elérte a Kanada partjainál lévő, atlanti-óceáni szigetet, Új-Fundlandot.
A partra szálló hajósok között volt egy déli származású férfi is, aki különvált a társaitól. Rögtönzött felfedezőútján szőlőt talált, aminek annyira megörült, hogy az anya­nyelvén kezdett beszélni, úgyhogy északi társai semmit sem értettek belőle.

– A saga közli a férfi nevét: Tyrker (vagy Tyrkir), ami akár azt is jelentheti, hogy türk. Mivel egyes korabeli források a magyarokat nevezték türköknek, van olyan magyarázat, mely szerint a szavai magyarul hangzottak el – de persze az is lehet, hogy németül, ahogy más kutatók valószínűsítik. Mindenesetre tény, hogy a bizánci császár testőrségében több magyar is szolgált. Ha ez a Tyrker valóban hazánkfia volt, ott vagy a Kijevi Ruszban kerülhetett kapcsolatba a vikingekkel, és később elkísérte őket a felfedezőútjukra – említi Dani János.

Arany karperecek a Vas vármegyei zsennyei kastélykertből (Fotó: Magyar Nemzeti Múzeum/Jurás Ákos)

A viking hadjáratok sora az 1066-ban elveszített Stamford Bridge-i csata, valamint az utolsó viking királyként emlegetett III. (Keménykezű) Harald halála után megszakadt, a kontinensre tartó skandináv kirajzás intenzitása mérséklődött. Ez a bemutatott leletanyagból is kiolvasható.

De a tizenkilenc hazai múzeum, valamint egy hazai magángyűjtemény anyagából összeállított tárlat nem elégszik meg annyival, hogy egymás mellé helyezze a vizsgált kor tárgyi emlékeit. Ezeken túl az északi skandináv területek–Kijevi Rusz–Kárpát-medence-háromszög jellegzetességeit vizsgáló, számos hazai egyetemet, kutatóintézetet és múzeumot átfogó kutatás legfrissebb eredményeit is tartalmazza. És mert ebből az időszakból igazán kevés kortárs keletkezésű, írott forrás áll rendelkezésre, ez bizony – a vikingekhez és a korabeli magyarokhoz egyaránt illő szófordulattal élve – nem csekély fegyvertény.

Borítókép: Kétélű vaskard (markolata) a szobi Kiserdőből (Fotó: Magyar Nemzeti Múzeum/Jurás Ákos)