Mit keresett Rezeda Kázmér az Ódon pincében?

Elég hosszú volt az út idáig a Dob utcai ruhafestödéből s ruhatisztítóból, de jó helyre kanyargó út volt, az már biztos. Aztán, ha már idáig kanyargott az út a Dob utcából egészen a köveskáli Ódon pincéig, akkor belefogtak ők ketten, István, a kelmefestő és Irmus, aki látott már szőlőt, pincét azelőtt is.

A balatoni táj és egy ódon pince látványa előhívja Rezeda Kázmérból az emlékeket Forrás: Gettty Images

Ott ült az öreg. És már nem nézett messzire. A fiatalok néznek messzire, aztán egy ideig az öregek is, de ők visszafelé. Végül pedig, amikor a holnap van a legmesszebb, nem néz messzire az ember. Inkább csak maga elé. Ott ült az öreg, és maga elé nézett. Várt.

Az öregek várnak. Többnyire valakire, akit még meg kellene ölelni, akivel még el kellene beszélgetni egyszer, akivel meg kellene inni egy pohár bort, s akivel fel kellene nevetni. Valami régi dolgon, mert nevetni már csak olyasmin lehet.

A pincének Rezeda Kázmér adott nevet, régen, amikor még mindenki messzire nézett, és a pince körül kisgyerekek szaladgáltak, s ki gondolná, de éppen Rezeda Kázmér kisgyerekei.

 

Legyen Ódon pince

– Legyen Ódon pince… – mondta Rezeda Kázmér, és akkor erről nem volt több beszéd, hanem felszögelték a táblát a pince fölé, hogy Ódon pince, meg kitették a táblát az országút szélére, hogy Ódon pince, s a nyíl fölfelé mutatott, a hegyre.

Ott ült az öreg.

Szerette ezt a vidéket.

Elég hosszú volt az út idáig a Dob utcai ruhafestödéből s ruhatisztítóból, de jó helyre kanyargó út volt, az már biztos. Aztán, ha már idáig kanyargott az út a Dob utcából, egészen a köveskáli Ódon pincéig, akkor belefogtak ők ketten, István, a kelmefestő és Irmus, aki látott már szőlőt, pincét azelőtt is.

S lett bor.

Szürkebarát, Olaszrizling, Juhfark. A Juhfarkra volt a legbüszkébb az öreg, abból csinált barrique-ot is, s vettek még kicsike darab szőlőket, s művelték becsülettel, telepítettek, permeteztek – bocsánat, „permetöltek”, ahogy Irmus mondaná –, aztán szüreteltek, s a fahordókban, az Ódon pince mélyén összeálltak a borok. Irmus pedig kézzel felcímkézte a palackokat.

Irmus készített Irmikumot is. Csak ő tudta, milyen gyógynövények vannak benne. Mindenki más, aki megkóstolta, azt tudta, hogy jó.

S aztán még hozzá-hozzá építgettek a pincéhez itt-ott, csinosították, bővítgették, ilyen lesz az ember, ha hosszú, kanyargós útja végül Köveskálig ér, s ott vége is szakad. Mert minek onnét tovább kanyarogni, ha egyszer ott jó. Fönt a hegyen. A pincében.

Ott ült az öreg, s Rezeda Kázmér nézte őt.

Szerették egymást.

Rezeda Kázmér elvette feleségül az öreg lányát, még akkor, amikor a Dob utcában volt kelmefestő, s elváltak aztán, nagyjából akkoriban, amikor az út felkanyarodott a köveskáli hegyre. S az öreg szerette akkor is Rezeda Kázmért, gyakorta „vejemuramnak” szólította, s várta. S ha találkoztak, akkor megölelték egymást, beszélgettek, megittak egy pohárt bort, s felnevettek, mindenféle régi dolgokon.

Most mondd meg, mi a fenén nevessen az ember a köveskáli Ódon pincében, ha nem a régi dolgokon.

Aztán Rezeda Kázmér el-elmaradozott, a sok dolog, a munka, új család, gondok, de az öreg mindig várta őt.

 

Szózat és Feszty-körkép

A pince bejárata fölött a Feszty-körkép volt bekeretezve. S ki volt rakva a Szózat is. Hát talán ezért.

Irmus jött, kicsit sírt, aztán megkérdezte:

– Ennétek valamit?

– Jó. 

S lett kolbász meg sonka a tálon, s finom házi kenyér, aztán Irmus és Rezeda Kázmér egykor volt felesége elbeszélgettek a kovászról s annak etetéséről, Rezeda Kázmér pedig összemosolygott a fiával, ahogy hallgatták, az öreg pedig nézett. Ő is mosolygott.

S Rezeda Kázmér tudta, így akar rá emlékezni most már mindig, ahogy így mosolyog. Nem úgy, ahogy bent hagyták a kórházban, sehová sem nézve, hanyatt fekve, ágya szélén a halállal.

– Milyen bort visztek, melyikből tegyek? – kérdezte Irmus, s kitörölte szeméből a könnyet.

Rezeda Kázmér Juhfarkot kért, s kapott azt is meg még az összes többit.

Aztán elbúcsúztak, megölelték egymást, és nem mondták ki. Mert minek az ilyesmit kimondani. Hamarosan úgyis találkoznak majd, a köveskáli temetőben, ahol az öreg, a Papus nyugodni fog.

Ott ült az öreg.

Jól sikerült kép volt róla, az ott, a falon, a pince falán, ahová elvitte őt a kanyargós útja, s ahol otthon volt, ahová megérkezett.

– Szervusz, István…

– Szervusz, vejemuram. Aztán látlak-e még?

– Igen, István. 

Hiszen az a reményünk, hogy egyszer majd mindannyian újra látjuk egymást…

Borítókép: A balatoni táj és egy ódon pince látványa előhívja Rezeda Kázmérból az emlékeket. (Fotó: Getty Images)