Hősnek tekintett gyilkosok: hatvan éve kezdődött a CIA vezénylete alatt az indonéz népirtás + videó

A XX. század a tömeggyilkosságok és népirtások évszázada volt. Tarkólövések, fojtógázok, mesterségesen előidézett éhínség, lágerek — egyes hatalmak minden eszközt bevetettek valamely nemkívánatos népréteg megsemmisítésére. Még a II. világháború után is éltek ezzel a módszerrel, és kiemelkedik közülük az indonéziai népirtás, amelyet a nyugati sajtó évtizedeken át elhallgatott.

A washingtoni mélyállam számára az ,,el nem kötelezettség” olyan szitokszó volt, mint a ,,szocialista”, mert nem segítette az amerikai hegemónia kiterjesztését.

Ezért az 1965 szeptemberi indonéz államcsínynél két legyet ütött egy csapásra: kiiktatta Sukarnót, de egyben a kommunista pártot is, amelynek soraiban tényleges népirtást követett el az indonéz hadsereg.

Két puccs: egy hamis, egy valódi 

1965 szeptemberének utolsó estéjén egy magát „Szeptember 30-a Mozgalom”-nak nevező csoport elrabolta a hat legmagasabb rangú indonéz tábornokot, köztük a vezérkari főnök Ahmed Yanit, majd kivégezte őket. A holttesteket egy kútba dobták. A hat tábornok lojális volt Sukarno elnökhöz. A puccsista mozgalom október 1-jén a reggeli rádióadásban bejelentette: megpróbált megállítani egy CIA által támogatott katonai puccsot, amelynek célja Sukarno eltávolítása volt. Ebből egy szó sem volt igaz, mert a valódi államcsíny csak ezután következett, amikor az indonéz hadsereg azt kezdte terjeszteni, hogy a gyilkosságokat a PKI és baloldali erők követték el. Ez sem volt igaz. A zavaros helyzetet kihasználva a rivális és nyíltan antikommunista Suharto tábornok átvette a hadsereg irányítását, és október 1-jére fölszámolta a ,,lázadást”, amit állítólag a testőrség parancsnoka, Utung ezredes vezetett.

Rövidesen hónapokig tartó üldözés- és tömeggyilkosság-sorozat vette kezdetét, amit az indonéz hadsereg és iszlamista diákcsoportok hajtottak végre a PKI és annak vélt vagy valós szimpatizánsai ellen. Az eszközökben nem válogattak a rögtönítélő bíróságok és halálosztagok. Gyakran szúró-vágó eszközöket használtak, és a nőket sem kímélték.

Egy korai CIA-tanulmány az áldozatok számát 105 ezerben adta meg, ami annyira komolytalan, hogy ennek — mai ismereteink birtokában — a tízszeresét érdemes alapul venni.

Az áldozatok hozzátartozói a 2,5 millió főt tartják megközelítőleg pontosnak.

A mészárlás túlélői börtönbe vagy koncentrációs táborba kerültek, de a pontos adatok nem ismertek. Főleg azért nem, mert Suharto tábornok — Sukarno utóda — diktatúrája 1967 és 1998 között három évtizedet ölelt fel, ezalatt pedig szó sem lehetett objektív tényfeltárásról. Sőt a gyilkosokat hősnek tekinteték. Suharto 1998-ban lemondott, de uralmának árnyéka máig húzódik.

Az amerikaiak napra pontosan tudták, hogy hol, mikor, hány embert mészároltak le. Az amerikai tisztviselők először csak az 1990-es években ismerték el, hogy a CIA és a jakartai nagykövetség szisztematikusan, két éven át állította össze a kommunista vezetők listáit, a legfelsőbb szintektől egészen a falusi káderekig. Ennek nyomán egy ötezer nevet tartalmazó listát adták át a hadseregnek. A mészárlás folyamatát is végigkövették Suharto katonai rádióadásainak lehallgatásával; az indonézek tőlük kapták a készülékeket, így a frekvenciakódok birtokában voltak. Az így szerzett információkat egyesítették más jelentésekkel, és azonnal Washingtonba küldték. Ilyen módon 1966 januárjára sikerült megsemmisíteniük a PKI teljes vezetőségét és a tagság döntő részét. Több százezren börtönbe, koncentrációs táborokba kerültek. Az amerikaiak mindent titokban, a háttérből irányítottak, a végletekig ügyelve a látszatra, miszerint semmi közük az eseményekhez.  

Sri Muhayati a szüleit ábrázoló fényképpel. Apját kivégezték, ő maga is öt évet ült börtönben Fotó: Getty Images/Ulet Ifansasti

Az indonéz puccs ugyanabban az évben – 1965-ben – történt, amikor Lyndon B. Johnson kormánya harcoló csapatokat küldött Dél-Vietnámba. A két ázsiai ország fenyegetettsége összefüggött. Vietnám és Indonézia tengerpartjainál az 1950-es évek elején olajat találtak (Indonéziában még aranymezőket is), márpedig az amerikai olajipar meg akarta szerezni a kőolajforrásokat. Ez a szándék összefüggött az úgynevezett katonai-ipari komplexum dominóelméletével: a kommunista fenyegetéssel való riogatás jó ürügy volt az olajkoncessziók alacsony áron megszerzésére. Miután az autonóm jakartai kormányzatot megbuktatták, gyorsan felfelé íveltek az amerikai–indonéz gazdasági kapcsolatok.

Az indonéz államcsíny a CIA egyik legnagyobb sikere volt. Ennek összehangolt forgatókönyvét Vincent Bevins újságíró 2020-as könyvében Jakarta-módszernek nevezte el, és később Chile esetében, Salvador Allende megbuktatására is felhasználták 1973-ban. Maga Sukarno 1967-ben házi őrizetbe került, ahol megtagadták tőle az orvosi ellátást. Veseelégtelenségben halt meg 1970-ben.

Forrás: Hachette Book Group  

A nyugati világ évtizedeken át teljesen téves képet kapott az Indonéziában történtekről. Etnikai konfliktusról és kisebb polgárháborúról adtak csak hírt. A hamisításban az amerikai és a brit külügyminisztérium járt az élen, valótlan információkkal látva el a hírügynökségeket. A britek Malajzia elvesztése miatt haragudtak Sukarnóra. London jól képzett propagandistákat küldött Szingapúrba, hogy lejárassák Sukarnót, és aláássák a hatalmát. Nagy példányszámú hírlevelet is terjesztettek főleg a tisztikar körében, úgy állítva be, mintha indonéz emigránsok írták volna, nem pedig ők maguk. A hírlevél kommunistaveszéllyel riogatott, és a PKI elpusztítására tett gyújtó hangvételű javaslatokat. A brit külügy Sukarno bukását London egyik legnagyobb propagandagyőzelmének könyvelte el. Az ezzel kapcsolatos dokumentumokat csak húsz évvel a Suharto-diktatúra 1998-as bukása után hozták nyilvánosságra, nem kis megdöbbenést váltva ki egy olyan eseménysorozattal kapcsolatban, amelyet különben a CIA is

a XX. század egyik legszörnyűbb tömeggyilkosságaként

emlegetett. Ha valaki, ők tudták, miről beszélnek.  

Borítókép: Razzia Jakartában az 1965-ös indonéziai népirtás idején (Fotó: © Fairfax)