Ez a megingathatatlannak tűnő imádat a „vátesz” iránt pedig már csak azért is furcsa, botrányos és kínos manapság, mert országunk jelenlegi reflexei épphogy Szent László-i párhuzamokat mutatnak: küzdést, céltudatosságot és megalkuvás nélküliséget. Nem holmi „bohém” vagdalkozást a jövővel egy füstös kávézóból lövöldözve.
De térjünk vissza a normalitás talajára, és tekintsük rá erre az 1905-ös, rendhagyó szemszögből fotografált váradi lapra, amelyen nemcsak a tér és a templom viseli Szent László nevét, de itt még az eredeti helyén tűnik fel Árpád-házi királyunk bronzszobra is, amelyet Trianon után sürgősen eltávolítottak a megszállók.
Az Európa-szerte elismert lovagkirály, a magyar–lengyel szent, az országgyarapító uralkodó kiterjedt nagyváradi kultuszát a román hatalom minden módon megpróbálta kiirtani.
A főteret átnevezték, a szobrot száműzték, a templomot pedig az 1960-as években le akarták bontani.
Ezzel szemben Ady Endre 1957-ben mellszobrot kaphatott a város kiemelt helyén (ma egy elbontott, régi magyar Mária-szobor talapzatán áll), a Román Népköztársaság pedig ugyanekkor postabélyeget is kibocsátott a „forradalmár” költő tiszteletére. Mindez igen elgondolkodtató, hiszen akkoriban nemigen emelt piedesztálra ily módon magyarokat a soviniszta-kommunista államrendszeren munkálkodó Bukarest. A bélyeg akkoriban ugyanis kőkemény kommunista propagandaeszköznek számított, sőt 1989-ig az is maradt.
Mindezek fényében gondolkozzunk el azon, hogy kik, miért és honnét fűtik még ma is a vátesz kohóját Kárpát-medence-szerte.
