„Lüktető szívvel léptem ki a Santa Croce-templomból, mintha kiszippantották volna belőlem az életet, úgy éreztem, mintha zuhannék” – írja Stendhal a firenzei Santa Croce-templomban 1817 februárjában tett látogatásáról. Erről a híres szédülésről kapta a nevét egy különös tünetegyüttes, a Stendhal-szindróma, amelyről először Graziella Magherini olasz pszichiáter írt tanulmányt, aki a firenzei Santa Maria Nuova kórház orvosaként 1977 és 1986 között 106 páciensen figyelte meg a szédülés, a légszomj, de olykor az önkívületi állapot, sőt a hallucináció tüneteit, amelyeket minden esetben a művészeti alkotások befogadása vagy éppen befogadni nem tudása váltott ki. Dario Argento olasz rendező horrorfilmet is forgatott a jelenségről még 1996-ban, ebben egy nyomozónő számára válik rémálommá a műalkotások élvezete az elátkozott Uffizi Képtárban.
Visszatérve Rubenshez, létezik egy másik, művészetre adott reakció is, amelyet a kétezres évek elején szintén olasz pszichológusok neveztek el a flamand mester érzéki aktjai után. A Rubens-szindróma a múzeumok, illetve a műalkotások által kiváltott szexuális vágyat jelöli. Egy akkori felmérés szerint egy Caravaggio-festmény vagy egy görög szobor nagyobb hatást gyakorol a közönségre, mint mondjuk egy Veronese-mű, a kutatók pedig állítják: a Rubens-szindróma spontán reakció, amelyet a művészi szépség vált ki bennünk. Emanuele Stifano, a mostani botrányt kavaró bronzszobor alkotója a hisztire egyébként annyit reagált: ha rajta múlna, a szobor teljesen meztelen lenne, ugyanis ő az emberi test szerelmese, a műalkotást pedig semmi értelme megmagyarázni azoknak, akik csak a romlottságot akarják látni.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!