Hajnalba hasadt a Karmelita. Rá visszasüt a nap, békaegér harc napja. Szemközt vele egy hülye barom, agya helyén egy büdös spongya... Pont így kezdődött. Immáron harmadszor. Főhősünk: Hadházy „lónak a f...a” doktor úr. És a csipet csapat, az elektromos rollik és a napelemek szakértői. Mind-mind korunk hőse.
Életük legnagyobb problémája az volt eddig, hogy van-e minden mentes szója latte, de Heraklésznak képzelik magukat. Belpesti Heraklészek a bal…sz utcából. A világ, amit elképzelnek maguknak, már azelőtt szétrothadt, hogy létrejött volna. Agyukba egyszer beült egy kopasz cenzor, de hamar odébb állt, mert a kopasz cenzorok sem bírják a tizenkét hónapig tartó sötétséget.
Ott soha nem kell fel a nap.
Ezek a kis süldő disznók életükben nem éltek diktatúrában, fogalmuk sincs arról, mi a félelem, a kockázat, katonák nem voltak, mindebből kifolyólag meg vannak róla győződve, hogy a v...lagukból rángatták elő az egész világot.
„Fiamból idegbeteg lett, nem bírta a váltásokat, / és elnézem az unokámat, látom, hogy gyönge alak, / hogy lesznek ezek túlélők? Valami itt korcsosul. / Kérdezném, hogy száz év múlva ki tud majd itt magyarul? / És ahogy magukat nézem, egyik sem betonkemény, / elszállnak az első szélre! Mi lesz így? - kérdezem én.”
Cseh Tamás dala ezekről szól. Éppen és pontosan ezekről.
És most eljárogatnak kordont bontani. Bontogatni. Kockázat? Semmi. Közben szelfikéznek, és a hozzájuk hasonló nőiknek meg fiúiknak mutogatják, micsoda hősök ők. Szelfi hősök, szúnyog csődörök, szivárványos kis huszárkák. Meglovagolják a korszellemet, ami egy gendersemleges birka, és megpróbálnak közben olyan arcot vágni, mint a naplementébe néző Clint Eastwood.
De nem nagyon megy.
Olyanra sikerül inkább a nézésük, mint Oriza Triznyáké, amikor a süni kiszagolja a rózsájukból az összes illatot. Egy rakás puhap…cs, egy szakajtónyi s…fej. Most próbálnak katonásdit játszani, mert kölyökkorukban nem jutott más, csak a számítógépen a gombnyomogatás.
Vezérük a Hadházy. Mi sem jellemzőbb ennél – kell még valamit mondanom, Ildikó?
Hadházy, akiben már régen megőrült a boldogtalanság. Ott állt a nyomorult egész ifjúságában a pálya szélén, hóna alatt a vadiúj lasztijával, és abban reménykedett, hogy egyszer, csak egyetlen egyszer beveszik a játékba. De nem vették. S a farsangi bálon soha nem izzadt le hölgyválaszkor.
Csoda-e, hogy ez lett belőle?
Szerencsétlenebb időkben Brigadeführer lenne egy félreeső koncentrációsban, vagy alhadnagy az ávónál. És bosszút állna mindenkin a nyomorult és felesleges életéért. De most szerencsés időket élünk – csak neki szerencsétlen –, így kordont bont a Karmelitánál, néha nekiront fejjel a vasnak, aztán a szúnyogcsípésnyi vérzést mutogatja a pofáján, mint valami felfújható Leonidász.
Hát ezek az ő hőseik.
És csinálják, konokul, tizenkét éve ugyanazt, és mindig valami más eredményt várnak, és nem értik, miért kergeti el őket a nép újra meg újra – Horn Gábor elvtárs szép szavaival élve – a pi...ba.
Tényleg nem értik. Ezt sem értik. Ugyanis nem értenek ezek semmit. Rájuk csapódott az ostobaság, a hamis tudat, az elaljasultság, a becstelenség és a végtelen pitiánerség súlyos vasajtaja. És ott vannak mind, önmagukba zárva, s mikor villódzni kezd a lidércfény, azt hiszik, a hajnal hasad.
Patkánymama sétáltatja a kis patkánygyereket a csatornában, amikor elszáll felettük egy denevér. Mire a kis patkány: – Nézd mama! Tündérke!
Ezeknek a Hadházy a tündérkéjük. És ő is ott van. Ott áll az agyhalál bélszagú fokán, s diadallal várja be végét. Bizony, ez és ilyen és ekkora ezek diadala. A Hadházy pedig hamarosan előveszi a „húgyfoltos sliccből a Nagy Októberit”. Vagy áprilisit. És így tovább...
