Hadházy, akiben már régen megőrült a boldogtalanság. Ott állt a nyomorult egész ifjúságában a pálya szélén, hóna alatt a vadiúj lasztijával, és abban reménykedett, hogy egyszer, csak egyetlen egyszer beveszik a játékba. De nem vették. S a farsangi bálon soha nem izzadt le hölgyválaszkor.
Csoda-e, hogy ez lett belőle?
Szerencsétlenebb időkben Brigadeführer lenne egy félreeső koncentrációsban, vagy alhadnagy az ávónál. És bosszút állna mindenkin a nyomorult és felesleges életéért. De most szerencsés időket élünk – csak neki szerencsétlen –, így kordont bont a Karmelitánál, néha nekiront fejjel a vasnak, aztán a szúnyogcsípésnyi vérzést mutogatja a pofáján, mint valami felfújható Leonidász.
Hát ezek az ő hőseik.
És csinálják, konokul, tizenkét éve ugyanazt, és mindig valami más eredményt várnak, és nem értik, miért kergeti el őket a nép újra meg újra – Horn Gábor elvtárs szép szavaival élve – a pi...ba.
Tényleg nem értik. Ezt sem értik. Ugyanis nem értenek ezek semmit. Rájuk csapódott az ostobaság, a hamis tudat, az elaljasultság, a becstelenség és a végtelen pitiánerség súlyos vasajtaja. És ott vannak mind, önmagukba zárva, s mikor villódzni kezd a lidércfény, azt hiszik, a hajnal hasad.
Patkánymama sétáltatja a kis patkánygyereket a csatornában, amikor elszáll felettük egy denevér. Mire a kis patkány: – Nézd mama! Tündérke!
Ezeknek a Hadházy a tündérkéjük. És ő is ott van. Ott áll az agyhalál bélszagú fokán, s diadallal várja be végét. Bizony, ez és ilyen és ekkora ezek diadala. A Hadházy pedig hamarosan előveszi a „húgyfoltos sliccből a Nagy Októberit”. Vagy áprilisit. És így tovább...
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!