Kérdés, hogy miután a tanárok többségét alkalmatlannak találta a mindenhez is értő aktivista, vajon szívesen látják-e bármilyen „hétköznapi” iskolában? Mint ahogy kérdés az is, hogy a ködösítés, a tagadás, a pedagógusok ügyének aláásása csupán tehetségtelenségének a következménye, vagy netán direkt ártó szándék van mögötte? Vajon tényleg nem veszi észre, hogy azoknak az ügyét hátráltatja, akiket állítólag képvisel? A helyzeten tovább ront, hogy Pankotai a szélsőbaloldal sajátjának tekinthető erőszakos viselkedést is magáévá tette, amikor megafonnal üvöltött a közszolgálati televízió riporterének arcába. Ennek láttán felmerül az a kérdés is, hogy ha még elkeseredettebb lesz a folyamatos érdektelenség és sikertelenség láttán, akkor milyen, még durvább figyelemfelkeltő eszközhöz fog nyúlni, maroknyi csapatával együtt?

Ami Lilivel történik, azaz hogy őt is eszközként használják, valójában egy emberi tragédia, mégis nehéz sajnálni az aktivistát, mert az ő tragédiája egyben a hazai baloldalé is.

Eljött azonban a lebukások ideje: ahogy Gretácskát a palesztin–izraeli konfliktus kényszerítette a terrorbaloldal melletti színvallásra, úgy Pankotai Lilit a tanártüntetések iránti csekély érdeklődés nyomán kialakult elkeseredettség. Nem tudni, innen merre vezet az útja, de az üdvös megoldás az lenne, ha az aktivista a nadrágja és a szája mellett a gondolatait is kitisztítaná.

Borítókép: Pankotai Lili az október 23-i budapesti ellenzéki demonstráción (Fotó: Kurucz Árpád)

…

Ha az összes Poszt-traumát látni szeretné, kattintson IDE!