Mottó:
„Ob’s stürmt oder schneit,
Ob die Sonne uns lacht,
Der Tag glühend heiss
Oder eiskalt die Nacht,
Bestaubt sind die Gesichter,
Doch froh ist unser Sinn,
Ja unser Sinn.
Es braust unser Panzer
Im Sturmwind dahin.”
(Panzerlied, a Wehrmacht páncélos indulója)
Eddig is csodálkoztam erősen, hogy hogy nem érte utol a cancel culture és a woke A halál 50 óráját. Hiszen ez volt az első olyan második világháborús amerikai film, amelyben a németek nem egytől egyig szadista idiótának voltak ábrázolva. Arról nem is beszélve, hogy a filmben megannyi igazi, tőrőlmetszett „hőst” láthatunk, mindkét oldalon. És hát, igen, a film érzelmi csúcspontja bizony az a jelenet, amelynek végén a fiatal páncélostisztek elkezdik énekelni Hessler ezredesnek a Panzerliedet. S azért kezdik énekelni, mert Hessler ezredes kételkedik bennük. Idézzük csak fel a párbeszédet, melyet Hessler folytat Kohler tábornokkal a föld alatti bunkerben, ahol felsorakoztatják az ardenneki csatára váró fiatal tiszteket:
„– Olyanokkal szoktam ütközetbe menni, akiket ismerek, és akik ismernek engem, de ezek itt idegenek és túl fiatalok. Gyerekek, csupa gyerek...”
Ezt mondja Hessler. Mire a tábornok így válaszol:
„– De készek meghalni magáért. Mit akarhat még?”
S ekkor, a párbeszédet hallgató fiatal páncélostisztek elkezdik énekelni a dalt, s a lábukkal dobogják hozzá a ritmust. Nincs ember, aki ebben a pillanatban ne lenne lúdbőrös, s aki ne kezdené el szinte öntudatlanul énekelni, hogy Ob’s stürmt oder schneit…
Hessler ezredes alakját amúgy valóságos személyről, Joachim Peiper Waffen-SS Standartenführerről mintázták. S Hessler ezredes a következőket mondja Konradnak, a tisztiszolgájának:
„– Sikerült, Konrad! Teljes siker!
– Hát mégis megnyertük a háborút…
– Nem.
– Elvesztettük?
– Nem.
– Nem értem. Nem nyertük meg, de nem is vesztettük el? Mi a helyzet, ezredes úr?
– A lehető legjobb: a háború folytatódik!”
Igen. Ez volt, ilyen volt akkor a német néplélek: az a lehető legjobb, hogy a háború folytatódik. S ebben az általános néplélekben az volt a hátborzongató, hogy Hessler ezredes és katonái készek voltak meghalni. Készek voltak feláldozni életüket egy rettenetes eszme, ideológia – és bizony, a haza oltárán. Vagy ahogy Albert Camus írta:
„Így aztán az öngyilkosságot jogossá nyilvánító nihilizmus könnyűszerrel jut el a logika diktálta gyilkosságig. Korunk, épp az élettel szemben érzett közömbössége miatt, mely a nihilizmus jele, simán elfogadja a gyilkosság igazolását. Kétségtelenül voltak korok, amikor oly magasra csapott az élet szenvedélye, hogy bűnös szertelenségekben robbant ki. De e túlzások valami szörnyű élvezet sebeit égették. Nem a szükséget szenvedő logika sivár rendjéből valók voltak, mely kiegyenlít mindent. Ez a logika vitte az öngyilkosságot, korunk eledelét, végső következtetéséig, a jogosnak nyilvánított gyilkosságig. S a kollektív gyilkosságban jut el magaslatára. Ennek legnyilvánvalóbb bizonyítéka a hitleri apokalipszis 1945-ben. Önnön pusztulásukat semmibe vették ezek az őrültek, s földalatti vackukban készülődtek a magasztos halálra. A lényeg az volt, hogy ne magányosan pusztuljanak el, hanem hogy magukkal rántsanak egy egész világot.”
Nyolcvan év telt el azóta. S minden megváltozott. A német néplélek is.
