Pár nap múlva, amikor Dobrev már alig emlékezett a bizarr közjátékra, épp reggelizni készült. Készített néhány szendvicskét, amelyekre párizsit szeletelt. Megmagyarázhatatlan módon szerette ezt a puritán felvágottat, bár természetesen a legjobb minőségűt vásárolta belőle. Már éppen beleharapott volna az egyik karéjba, amikor a parizeren egyre szélesedő vigyor jelent meg. – Ez is én vagyok ám! Na, mit szólsz? Kapok valami pozit? Például a miskolci jelöltséget? – kérdezte Péter vadul kacsintgatva a Piros Arany-szemeivel. Klára először meghökkent arcán gonosz mosoly terület el. – Talán – mondta sejtelmesen.

Még aznap délután egy járókelő látta Dobrevet az utcán, állítólag dühödten gázolt a latyakban, miközben egy hatalmas, csurig sáros pamutbojtot viselt a bakancsa orrán.