Belső-Magyarország és a trianoni utódállamok söriparát a rendszerváltás után szinte teljes egészében felvásárolták a multinacionális gigavállalatok. A tágan értelmezett Erdély magyar alapítású nagymúltú sörgyárai, az 1718 óta működő temesvári és a gyökereit 1561-ig, Báthory Istvánig visszavezető Ursus ma Asahi tulajdonban működik. (Utóbbi történetéről Kása Csaba írt remek összefoglalót lapunknak.) Erdély legkelendőbb söreit ugyanaz a négy multi gyártja, mint az anyaországiakat.
Tapasztalataim szerint az erdélyi átlagfogyasztó úgy issza a Bergenbiert, hogy nem tudja, hogy az a Molson Coorsé, s a Neumarktról sem sejti, hogy az valójában Heineken termék, és sorolhatom a többit is, a Ciucas-tól a Golden Brau-ig. A Ciucról is csak azért tudják sokan, hogy Heineken-tulajdon, mert az emlékezetes per az Igazi Csíki Sört gyártó cég és a Heineken között komoly sajtóvisszhangot kapott és érthető módon felkavarta az nemzeti érzelmeket is.
Hasonló a helyzet az anyaországban, a sörivók zöme nem tudja, hogy a Kőbányai, az Arany Ászok és a Dreher az Asahié, a Soproni a Heinekené, a Borsodi pedig a Molson-Coors-é. Azt meg végképp csak a téma iránt intenzíven érdeklődők tartják számon, hogy a talán legjobb nagyipari multisör, a Pilsner Urquell az Asahi tulajdonában van.
Belső-Magyarországon nem jellemző, hogy a multik sörgyárai melegkonyhás márkasörözőket működtetnének, a tágan értelmezett Erdélyben viszont ez egy jól működő üzleti modellnek tűnik. A Molson-Coors által 2012-ben megvásárolt Staropramen neve alatt fut a temesvári Czech In, valamint a nagyszebeni Kombinat, utóbbinak a konyhája Kárpát medencei szinten is figyelemre méltó (rovatbeli élménybeszámoló itt), de az előbbi is kiemelkedik a márka- sörözők közül, különösen értékelendő, hogy más gyárak, sőt, kisüzemek söreinek hosszú sorát tartják. A negatív rovatba kerül viszont az, hogy mindkettő sörgyárnak mondja magát („brewery”), a dizájn is erre utal, de nem főznek helyben sört. A temesvári sörgyár sörözőiről volt már szó e rovatban, viszont az Ursus márkára építő Euphoriáról még nem.
Ezidőtájt három egység működik e néven Erdélyben s a Partiumban, azonos koncepcióval, hasonló dizájnnal. Az első kettő, az aradi és a kolozsvári 2014-ben nyitott, a nagyváradi 2018-ban. Az aradi egységet rögtön az indulás évében meglátogattuk, konyháját a magabiztos fősodorhoz sorolnám. Nagyváradi márka-sörözőbe 2019-ben, Demkó Attila „Máglyatűz” című könyvének bemutatója után hívtak meg a helyi szervezők, nem kiugró, de korrekt élmény volt ez is. Kolozsváron még nem jutottam el hozzájuk, ott annyi csúcsra törő, kulináris izgalmat kínáló egység nyílik állandóan, hogy mindig elé kerül valami a célpontlistán.
Az aradi Euphoriába több, mint tíz év elteltével ismét ebédelni tértem be néhány napja. A már első látásra lenyűgöző dizájn változatlan, a hely eséllyel pályázhat a város leghangulatosabb vendéglátó egységének a címére.
Az egyik falat gyönyörű, míves porcelán söröskorsók borítják, a szemközti falon vasból kimunkált hatalmas Ursus-embléma, a gigantikus, impozáns világítótesteket sörösüvegekből képezték ki.
Két szinten is működtetnek két hosszú, csarnokszerű termet, ezek dekorációja pubszerű, berámázott képeket láthatunk a falakon ügyes elrendezésben, a beugrókban antik faliórák. Nyáron teraszt is működtetnek.
A konyha nemzetközinek mondható, sokat vállal, tapasztalatom szerint túlontúl is sokat. Kínálnak többek között klasszikus tojásreggeliket, szendvicseket, padlizsánkrémet, hummuszt, sült velőscsontot, tonhaltatárt, marhagulyást, csülkös bablevest, pacalcsorbát, sokféle tartalmas salátát, fűszeres csirkeszárnyakat, fish and chipset, sügért, fekete kagylót, aranydurbincsot, polipcsápokat, tigrisrákot, pasta-kat és pizzákat, grillezett sertés- és csirkehúst, báránykarajt, steakeket, osso buco-t, csokiszuflét, sajttortát és tiramisut. S mindez a választéknak felét sem teszi ki.
A borszortiment nemcsak ahhoz képest tiszteletre méltó, hogy egy sörözőről van szó, hanem abszolút értelemben is, közel százféle minőségi tételt tartanak, a tágan értelmezett Erdélyből és a Kárpátokon túli tartományokból. Végignézve a borok listáját az az érzése támad az embernek, hogy gondosan kerülték a három jelentős partiumi magyar pincészet nedűit, beleérve az Aradon méltán népszerű Balla Géza borait is.
Az Asahi portfólió söreit tartják, kilencet csapon, s több, mint kétszer annyit palackban. A márkák: Ursus, Kozel, Peroni, Asahi, Pilsner Urquell, Azuga. Az Ursus gyárnak a termékei dominálnak. A tömények között több prémium tételt találunk, figyelemre méltó a koktélválaszték is. A csapolt Ursus kiemelkedően jó, jobbat sehol másutt nem ittam, nem egyszer betértem ide csak egy korsó sörre az elmúlt években, a Pilsner Urquell viszont tavaly decemberben fáradt volt, még nem savanyú, de már nem átütően friss.
A kiszolgálás jócskán javítható, leginkább megfelelő szervezésre és egy motivációs tréningre lenne szükség. Teljesen abszurd helyzet, hogy a vendég bemegy, köszön, leül, s bár fogadják a köszönését, ergo regisztrálják jelentétét, mégsem történik semmi. Magam kell elvegyem a szomszéd asztalról az étlapot, kiválasztom a rendelendőket, majd várok, keresem a teremben levő öt alkalmazott, két pultos és három felszolgáló tekintetét, akik jól elvannak egymással. A percek telnek egymás után, míg egyikük elindul, elhalad mellettem, majd miután visszajön s találkozik a pillantásunk, odajön és végre megkérdezi, hogy fel szeretném-e adni a rendelést. Amikor szembesítem az imént leírtakkal, elnézést kér. Ez az ötödik látogatásom volt az egységben, általános probléma, hogy a nagy létszámú pincérgárda nem igazán figyel a vendégre. Miután létrejön a kontaktus, a modorral, stílussal már nincs gond.
