A tokiói olimpia után a 110 gátas Szűcs Valdó lett itthon az év atlétája, amihez igazságtalanság lett volna fanyalogva hozzátenni, hogy milyen az a válogatott, aminek a legjobbja még a döntőbe se képes bejutni. Ám ilyen megjegyzéseket csak azok tettek, akikben nem tudatosult, hogy a zalaegerszegi atléta szabad szemmel megállapíthatatlan, de csúcstechnikai eszközökkel is nehezen kimutatható nyolc századmásodpernyi különbséggel maradt le az olimpiai döntőről.
– Világversenyen azzal magyarázni a bizonyítványt, hogy igazából csak megmérettetni szerettem volna magamat és kifigyelni a legjobbak tudományát, szerintem elfogadhatatlan mentegetőzés. Aki bekerül az olimpiai csapatba, az rangos nemzetközi versenyeken évekig pallérozódhatott, ott kellett rutint szereznie, és megfizetnie a tanulópénzt. Igazából a 13. helyem ellenére én is megfizettem azt, mert kishitű voltam, nem bíztam eléggé magamban. A világranglista 29. helyezettjeként utaztam ki, és akár sikerülhetett is volna a döntőbe jutás bravúrja. De a sportban sincs olyan, hogy „volna”, az elért eredményeket utólag nem lehet megmásítani. Bevallom, az elődöntő után teljesen magam alatt voltam – ismerte el az SzPress Hírszolgálatnak nyilatkozva Szűcs Valdó.
Szűcs Valdó az olimpián magára volt utalva
– Tokióban magamra voltam utalva, ezt az évek során ugyan megszoktam, de az olimpián szüksége van az embernek az edzőjére. Suba László, debreceni edzője felajánlotta a segítségét, amit ezúttal is köszönök neki, de én azt szerettem volna, ha az Indiában dolgozó angol edzőm velem tarthat Japánba. Ő talán „belökött” volna a döntőbe, de erre a Covid időszakában a sok korlátozás miatt még esély sem volt. James Hillier mestere annak, hogy miként kell a csúcsformát kialakítani, tulajdonképpen neki köszönhettem a 13. helyezésemet – szögezte le Szűcs Valdó.
Az Egyesült Államokban néhány hónapig az olimpiai ezüstérmes és háromszoros világbajnok Grant Holloway csapatával is együtt edzhetett, ráadásul a magas gátak amerikai nagyságához olyan közel került, hogy 2022-ben vele és barátaival együtt tölthette el a karácsonyi ünnepeket. Három egymás utáni combhajlítóizom-sérülése viszont alaposan megviselte, ezekből arra következtetett, hogy nem feltétlenül az amerikai gátasok és sprinterek edzésmódszereit kellett volna átvennie. Ám az ottani rehabilitációs módszerek, az azonnali orvosi segítségadás mesterfogásai lenyűgözték.
– Amerikában álmaimnak csak egy része valósult meg. Ráadásul tavaly visszautasították a beutazási kérelmemet, így nem tudtam visszatérni, annak ellenére sem, hogy amerikai családom van. Természetesen ez is megviselt, de azt is nehéz volt feldolgozni, hogy a tavalyi évemet a fedett pályás bajnokságon azonnal sérüléssel kezdtem, és a szabadtéri szezonban sem volt értékelhető, önmagamtól elvárt eredményem. Nagyon sokat küzdöttem, hogy a sérülésemből felépüljek, rengeteg pénz, idő, energia kellett hozzá. Szomorú tapasztalatom, hogy az eltelt egy év alatt itthon gyakorlatilag elfelejtették, hogy én is magyar atléta vagyok. A mellettem még mindig kitartó debreceni klubomtól kapom a fizetésem, akik bíznak benne, hogy végre ki tudom hozni magamból a maximumot, végre lesz egy sikeres versenyszezonom. Javulónak érzem az állóképességemet, a technikám csiszolgatásában pedig most is részt vesz James Hillier.
