A 210 centis magyar kosarast hívta Amerika, de ő nemet tudott mondani

Báder Márton fiatalon, 42 évesen lett a magyar kosárlabdázók elnöke. A sportágában nemcsak a magasságával, hanem tudásával és az eredményeivel is hamar fiatalon kitűnt, bár saját maga szerint későn kezdte el ez a játékot. Még kiskorúként mutatkozott be a hazai élvonalban, majd hamarosan külföldön is megállta a helyét, és az Euroligában is komoly tekintélyt vívott ki magának, volt szlovén, szerb, négyszer pedig magyar bajnok. Két meccs választotta el a százszoros válogatottságtól, és a beszélgetésből az is kiderül, miért nem játszott Európa-bajnokságon, és elnökként mik a legfontosabb céljai.

Báder Márton most a szövetség elnökeként szolgálja a magyar kosárlabdát Fotó: Bach Máté

– A kirívó magasság sem feledtetheti ezeket a hiányosságokat?
– Nem. Ma már a centerek közül is csak az viheti valamire, aki kiválóan tud passzolni, labdát vezetni, dobni, és taktikailag is képzett. Most természetesen a nemzetközi szintről beszélek, mert ez a végső cél. Ennek kell lennie, hiszen a kosárlabdának is a nemzeti válogatott a csúcsa, ki kell jutni az Európa-bajnokságokra, ott jó lenne mindig jól teljesíteni és ezáltal ott lenni mondjuk a világbajnokságokon, és mindez csak kifogástalanul képzett játékosokkal érhető el.

– A késői kezdés ellenére korán, még kiskorúként mutatkozhatott be a Honvéd NB I-es felnőttcsapatában.
– A MAFC-ban pallérozódtam, onnan kerültem a Honvédba, amelynek egy nagyon sikeres generációja szétrobbant, és a többsége eligazolt vidékre. Számomra ez a helyzet jól jött, hiszen így sokat játszhattam, ami kellett ahhoz, hogy sikeres lehessek.

– Minden kosaras álma Amerika, ön azonban nemet mondott rá, pedig voltak onnan ajánlatai. Miért?
– Az U16-os válogatottal jól szerepeltünk az Európa-bajnokságon, és ott már megjelentek megfigyelők a tengerentúlról. Nem is tudtam róla, hogy bekerültem azok közé, akiknek lehet esélyük amerikai egyetemre bejutni és ott kosárlabdázni. Később részt vettem egy olyan táborban is, amelybe Európa legtehetségesebb nyolcvanas születésű játékosait hívták meg, magas pontszámot értem el a központi felvételin, és végül valóban több egyetemre is bejuthattam volna az Egyesült Államokban. 

A malibui Papperdine Egyetemhez el is mentem, minden tetszett, kezet fogtunk, úgy tűnt, minden rendben lesz. Aztán amikor hazajöttem, kiderült, hogy még el akarnak küldeni egy felzárkóztató iskolába, amelyen azok szoktak részt venni, akiknek rossz a tanulmányi eredményük. Rám ez nem volt igaz, angolul is jól beszéltem,

így nem éreztem korrektnek, hogy megbeszéltünk valamit, ők pedig az egyoldalúan megváltoztatnák. Bár lett volna más lehetőség is, én úgy döntöttem, Amerikával végeztem, és inkább Európára összpontosítok.

A nehezebb utat választotta

– Egyszer sem bánta meg?
– Nem szoktam megbánni semmit sem. Akkor így döntöttem, semmi értelme sincs azon gondolkodni, hogy mi lett volna… Ráadásul akkoriban csak olyan korszakos egyéniségek kaptak lehetőséget Európából az NBA-ben, mint Drazsen Petrovics, Toni Kukoc vagy Dirk Nowitzki. Mára ez megváltozott, és a magasságommal ma könnyebben a liga közelébe kerülnék. Sok európait kivisznek, kipróbálnak, ha nem működik, elfelejtik. Visszatérve a kérdésre, nekem akkor kellett döntenem, és nincs mit megbánnom.

– Bár játszott a spanyol, a görög és az ukrán élvonalban is, a legtöbb évet délszláv csapatoknál töltötte el. Jó választás volt?
– Az első külföldi csapatom, a szlovén Krka Telekom Novo Mesto akkor az ULEB-kupában szerepelt, másodikok lettünk, és ezzel felkerültünk az Euroligába. Ez igazolta a döntésem helyességét, hiszen a húszas éveim elején már a kontinens elitjében szerepelhettem. 

Dacára annak, hogy büszke magyar vagyok, és ragaszkodom Magyarországhoz, egy idő után mindenhol elér a honvágy, szerettem volna a miénknél erősebb bajnokságba igazolni azért, hogy a lehető legtöbbet kihozzam magamból kosárlabdázóként. 

A pénz másodlagos volt, számomra a fizetés nagysága csak annak a jele volt, hogy mennyire vagyok fontos az adott szervezetnek. Amikor eljutottam a horvát Cibona Zagrebbe, amely az Euroligában is az élcsapatok közé tartozott, akkor biztos lehettem abban, hogy jó úton haladok, és ez nehezebb út volt, mint ha valamelyik amerikai egyetem mellett döntök.

Báder Márton szerint magyar kosarast itthonról nem visz el a Real Madrid  Fotó: Bach Máté

– Akkoriban enyhén szólva nem nyüzsögtek külföldön a magyar kosarasok, nem mi voltunk az ügynökök aranybányája. Könnyen sikerült elfogadtatnia magát?
– Úgy kerültem külföldre, hogy a szlovén klub sportigazgatója eljött Székesfehérvárra megnézni az egyik amerikai csapattársamat. Utána megkeresett, és a szezon végére elhívott próbajátékra, elmentem, és hamarosan hároméves szerződést kaptam. Nekem ez tökéletes lehetőség volt. Hanga Ádám is egy kisebb spanyol csapatban kezdve haladt előre és jutott el végül a csúcsra. Magyar kosarast biztosan nem visz el itthonról rögtön a Real Madrid, legyen bármennyire is tehetséges, lépésről lépésre kell menni előre, rengeteg türelemmel, szorgalommal, munkával és kitartással.

–Melyik a fontosabb?
– Mindegyik fontos. Amikor a Cibonához kerültem, alig jutottam szóhoz, a horvát újságok írták, hogy Magyarországról legfeljebb vízilabdázót érdemes igazolni, kosarast nem. Aztán a kezdő centerünket megvette a Barcelona, elkezdtem játszani, és egymás után háromszor is a hónap játékosa lettem a saját csapatomban, az Euroligában is bekerültem a forduló válogatottjába. Előtte minden arra mutatott, hogy nem vagyok a közegemben, de egy sportoló nem adhatja fel. Egy légiósnak nap mint nap nagyon meg kell harcolnia a helyéért, az az élet sem fenékig tejfel.

Fel tudott nőni a magasabb szinthez

– Kosarasként és emberként is hol érezte a legjobban magát?
– Nagyon megszerettem a délszláv kultúrát. Játszottam szlovén, szerb és horvát csapatokban, jól megtanultam a nyelvet, sikerült beilleszkednem, és nagyon szívesen járok vissza. Nincs olyan érzésem, mint itthon, de ott is remekül érzem magamat, ismerősen mozgok a közegben. Csak néhány évvel a háború után érkeztem oda, ha például a Cibonával Szerbiába mentünk játszani, tapintani lehetett a feszültséget a csarnokban. 

Külföldiként nekem ez furcsa volt, hiszen én nem láttam a különbséget horvátok és szerbek között, náluk viszont barátokból lettek ellenségek a háború során, és ezt a sajátos hangulatot is meg kellett szoknom. 

A legfontosabb az volt, hogy egy gyengébb színvonalú kosárlabdából érkeztem oda, de fel tudtam nőni ahhoz a szinthez.

– A klubjaival ellentétben a válogatottban akkor, a kétezres években miért nem sikerült figyelemre méltó eredményt elérni? Például a csapat egyszer sem jutott ki az Európa-bajnokságra.
– Nem árt néhány tényt tisztázni. Az Eb-ről kétszer pontkülönbség miatt maradtunk le, egyszer pótselejtezőn veszítettünk Izrael ellen, azaz nagyon kevésen múlott, és van is némi hiányérzetem. Viszont akkoriban tizenhat közé kellett bejutni, ha huszonnégy közé kellett volna, mint manapság, akkor én három Európa-bajnokságon is játszottam volna. 

Változott a versenyrendszer is, akkor még az euroligás játékosok is részt vettek a válogatottak selejtezőin, csak később nem engedték el őket a klubjaik, és mindezt egybevetve nekünk sokkal nehezebb dolgunk volt. Meg kell mondani, hogy a FIBA és az Euroliga ellentéte a hozzánk hasonló kisebb csapatoknak kedvezett,

mert amíg mi egy Hanga Ádámot nélkülöztünk csak, a horvátok, a szerbek, a litvánok, a spanyolok és még folytathatnám a sort, a B vagy a C válogatottjukkal voltak kénytelenek játszani a selejtezőket. Ez most újra megváltozott, nemrég játszottunk az olaszokkal, mi egy euroligás kosarast tudtunk pályára küldeni, ők tizenegyet, simán ki is kaptunk.

Szolnokiként remekelt korábbi csapata, a Cibona Zagreb ellen  Fotó: ABA League

– Mi hozta haza 2010-ben?
– A honvágy. Csaknem egy évtizede játszottam külföldön, a válogatott nyári programjaival együtt nagyon fárasztó volt. Euroligás csapat akkor már nem keresett, a Szolnok viszont vonzó és komoly célokat fogalmazott meg, ezért mentem oda. Ezek meg is valósultak, hiszen nyertünk négy bajnokságot, négy Magyar Kupát, kétszer is bejutottunk az EuroChallenge négyes döntőjébe, öt évet töltöttem ott, és sikerült ebből az időszakból a maximumot. Ráadásul ami a kosárlabdát illeti, az életem legszebb emlékei a válogatott mellett Szolnokhoz kötődnek, mert magyar csapat kosarasaként játszhattam az Adria Ligában, és rengeteg szép emléket kaptam, örökre hálás leszek a szolnoki szurkolóknak és a csapat vezetőinek.

– A tavaly májusi megválasztása óta megszokta már, hogy ennyire fiatalon elnök úrnak szólítják a sportágában?
– Meg kellett. A visszavonulásom után Szolnokon, majd a Honvédnál dolgoztam szakmai igazgatóként, most viszont az egész sportág irányítása a feladat, ami természetesen sokkal nehezebb. 

A kosárlabda is elsősorban a játékosokról és szurkolókról szól, mindenki másnak, így a vezetésnek is az a dolga, hogy a profi szinten a pályán történtek élményét segítsük fokozni, az utánpótlásban pedig a képzést a lehető legjobbá tegyük.

Ez összetett feladat, és azt is nehéz megmondani, hogy mitől lesz valaki jó elnök. Egyesek szerint a felnőttválogatottak szereplése ad erre választ, de én azt mondom, emellett legalább annyira fontos a válogatott jó vagy még jobb szereplése tíz év múlva, és ehhez most kell jól dolgoznunk.

– A magyar kosárlabda vidéki dominanciájú, a férfiaknál például egyetlen csapatot találunk az élvonal A csoportjában, ugyanakkor Budapesten játszik a legtöbb utánpótláskorú kosaras. Nem tékozol el ez a helyzet sok tehetséget?
– Az tény, hogy a főváros és az agglomeráció adja az igazolt kosárlabdázók egyharmadát. Ugyanakkor az is tény, hogy a lokálpatriotizmus a vidéki városokban jóval erősebb, mint a budapesti kerületekben, márpedig a sportág népszerűsége ezen alapul. 

A számok pedig azt mutatják, hogy a kosárlabda itthon a legnézettebb sportágak között nálunk is előkelő helyet foglal el. Kétségtelen, a budapesti fiataloknak is meg kell teremtenünk a kifutási lehetőséget. 

Sok belső ellentétet látok a magyar kosárlabdában. Én ennek a sportágnak a szolgálatára, a fejlesztésére esküdtem fel, és nem engedhetjük meg, hogy bármilyen rossz viszony hátráltassa ezt a munkát. Az összefogás szó talán közhelyesen hangzik, de ennek a megteremtése az egyik fő célom, és ezt egyaránt be kell látnia a fővárosnak és a vidéknek is.