„A futball megmentette az életem” – Lang Ádám szorongásról, Rossiról és az Eb-ről

Lang Ádám egyike annak a hat magyar labdarúgónak, akik 2016 és 2021 után zsinórban a harmadik Európa-bajnokságra készülnek. Marco Rossi 2018 óta tartó kapitánysága alatt egyedül Nagy Ádám lépett pályára többször nála a nemzeti csapatban, s bár a tavasszal sérülés hátráltatta, ma már százszázalékos állapotban várja a június 14-én kezdődő németországi foci Eb-t. Lang nagy utat tett meg: épp húsz éve, szokatlanul későn kezdett el futballozni, és nemrég volt tíz éve, hogy debütált a válogatottban. Főszereplője volt a 2016-os Eb-katarzisnak, de az andorrai égés is perzselte a bőrét. Nemcsak a pályán, azon kívül is volt fent és lent egyaránt: nehéz gyermekkora elől szó szerint a futballba menekült, ma pedig már az hajtja, hogy édesapaként jó példát mutasson.

Lang Ádám már a harmadik Európa-bajnoki szereplésére készül, Marco Rossi kapitányi korszakának egyik legtöbbet foglalkoztatott labdarúgója, pedig már 11 éves volt, amikor elkezdett futballozni. Lapunknak a nehéz gyermekkoráról is vallott a közelgő foci Eb előtt. Fotó: MTI/Illyés Tibor

– Hány olyan labdarúgó lehet, aki három Európa-bajnokságon vett részt úgy, hogy csak tizenegy évesen kezdett el futballozni?
– Nem is tudom, valószínűleg nem sok – reagált Lang Ádám. – Nyilván az tény, hogy én a többséghez képest későn kezdtem el ezt a sportágat. Sokan öt-hat évesen már fociznak, én tizenegy voltam, amikor kezdtem, ami öt év hátrányt jelent. Ennyi idő alatt rengeteg edzés eltelik, edzésenként több százszor is labdához érnek, amit ha felszorzunk, az rengeteg labdaérintés, ami nekem kimaradt.

Lang Ádám a 2016-os Eb-n a belgák sztárja, Kevin De Bruyne ellen küzd a labdáért. Fotó: MTI/Illyés Tibor

– Előtte versenyszerűen úszott. Miért váltott sportágat?
– Szerettem lubickolni a vízben, az iskolában volt úszásoktatás, ami annyira megtetszett, hogy elkezdtem járni az úszóegyesületbe. Napi két edzésen voltam ott, jó szinten tudtam úszni, de mégsem voltam kiemelkedő. Mellette suli után vagy hétvégente folyton rúgtam a labdát, beálltam az idősebb gyerekek közé játszani. Valahogy átfordult az egész, az úszás iránti érdeklődésem egyre inkább a foci felé irányult. Egy idő után azon kaptam magam, hogy ha a többiek nem jöttek le az udvarra, én akkor is kint voltam és egyedül rugdostam a labdát a falnak, képes voltam teljesen belemerülni. Az egyik nyári focitáborban szóltak, hogy érdemes lenne edzésre járnom, akkor hagytam abba az úszást, mert a kettő együtt már sok lett volna.

– Mennyi időbe telt, mire sikerült ledolgozni az említett lemaradást?
– Emlékszem az első edzésre, ott álltam a sorban, és kérdezték, hogy hol szeretnék játszani. Rávágtam, hogy elöl. Pont akkor ment az a korosztály nagypályára, betettek előre, aztán forogtam összevissza, azt sem tudtam, hol vagyok, nagyon kényelmetlenül éreztem magam. Utána hátravittek a védelembe, és egyből látszott, hogy ott lesz a helyem, olvastam a játékot, odaértem a labdákra. Már akkor beleálltam az összes párharcba, valahogy belülről fakadt, hogy az ellenfelet mindenáron meg akartam állítani. A hátrányt csak akarattal, elszántsággal és sok pluszmunkával lehetett ledolgozni. Kellettek hozzá az elhivatott edzők is, akik külön dolgoztak velem, ha fújt, ha esett, hogy a technikai alapokat rendbe tegyük.

Ha otthon szorongott, a futball volt a menedék

– Ha a válogatottat nézzük, Szoboszlai Dominik esetében sokszor megemlítik az édesapját, aki lefektette a játéka alapjait, de az övéké speciális apa-fiú kapcsolat, viszont az utánpótlásedzők sokszor nem kapnak figyelmet, pedig ahogy most ön is megfogalmazta, fontos szerepük van.
– Nagyon! Én Veszprémben nem akadémián, de egy nagyon jól felépített rendszerben nőttem fel, és minden korosztályban sokat kaptam az edzőimtől. Először Orbán Tamáshoz kerültem, aki egyfajta mentor is volt az életemben, mert tudta, hogy milyen volt a családi hátterem, voltak nehéz napjaim, főleg kamasz fiúként. Aztán Kozma Csabánál elsajátítottam a három belső védős szisztémát, amit ma a válogatottnál is alkalmazunk, de említhetném az ifiedzőmet, Jugovits Lajost és persze Rugovics Vendelt is, aki ott a koponya volt, ő építette fel a rendszert, amelyből kikerülve többen is messzire jutottunk.

– Említette, hogy az edző néha több is lehet egy fiatal játékos életében. Önnek miért volt nagy szüksége erre?
– Hatéves voltam, amikor a szüleim elváltak, én apukámhoz kerültem, az öcsém meg anyukámhoz. Voltak konfliktusok, történtek olyan dolgok, amiket egy éretlen gyerek nem tud feldolgozni. Emiatt nem mindig voltam jó lelkiállapotban, de az edzéseken odafigyeltek rám, megkérdezték, hogy otthon minden rendben van-e, tudnak-e segíteni. Terelgettek. Nemcsak mint futballistát, hanem úgy is, mint felcseperedő kamaszt, akinek meg kellett birkóznia az élet nehézségeivel.

– Mentsvár volt a futball?
– Igen, azt is mondhatnám, hogy a futball megmentette az életem. Sokszor szívesebben voltam a pályán, mint otthon. Egy gyerek még sok mindent nem ért, de azt már érzi, fel tudja mérni, hogy hol jó, hol nem jó. 

Hol szorong, hol nem szorong. Így amikor a suliban kicsengettek, lementem a menzára ebédelni, majd felszálltam a buszra, és nem hazamentem, hanem a pályára. Lehet, hogy még nem is volt nyitva, senki más nem volt még ott, de akkor is inkább ott voltam. 

Hálás vagyok a futballért, mert ha nincs az életemben, akkor rossz irányba is mehettem volna. Nem keveredtem rossz társaságba, nem bandáztam, nem dohányoztam a nagymenőt játszva, mint a lakótelep császárai, de voltak, akik züllöttek, nem tudták a képességeiket kiaknázni. A futball nélkül talán én is így jártam volna.

Marco Rossi nemcsak edző, hanem tanár is

– Nagy ugrás innen, de Marco Rossi egyik nagy erényének is az tűnik, hogy nemcsak edzőként, hanem emberként is tartást adott a válogatottnak. Májusban volt tíz éve, hogy ön bemutatkozott a nemzeti csapatban, megélt nagy mélységeket is, elég csak az Andorra elleni vereségre gondolni. Mit tudott Rossi megváltoztatni?
– Az egésznek a pszichológiáját. Előtte is voltak nagy sikereink, én a 2016-os Európa-bajnokságon még fiatalon vettem részt, ami életre szóló élmény volt, még azzal együtt is, hogy a nyolcaddöntőben a belgák 4-0-ra elvertek minket. Akkor senki sem várta, hogy továbbjutunk a csoportból, harminc éve először jártunk világversenyen, és végre bizonyítottuk, hogy a magyar futballnak van keresnivalója a legjobbak között. Mégsem tudtuk ezt a hatalmas hullámot meglovagolni, egy évre rá megint visszaestünk, és hirtelen mélyült a gödör, amiből ki kellett kecmeregni. Aztán jött Rossi, egy elképesztően elhivatott ember, aki most sem elégszik meg azzal, hogy újra ott vagyunk az Eb-n, mindig fejlődni akar, és ez a habitusa átragadt az egész csapatra. Olyan, mint egy tanár, akire felnézünk: tanít minket, jobb emberré is akar formálni. A mai válogatott már olyan karakterekből áll, akik gyűlölnek veszíteni. Ha meló van, azt véresen komolyan vesszük, és húzzuk egymást előre.

A válogatott legutóbbi meccsén, márciusban Koszovó ellen. Fotó: MTI/Illyés Tibor

– Nem volt mindig így?
– Az akarattal régebben sem volt gond, de korábban iszonyatosan negatívan reagáltunk a rosszabb helyzetekre, ami még mélyebbre taszított minket. Nyilván ma is kielemezzük, ha valami rosszul sült el, de nem az van, hogy másnap úgy jössz be az öltözőbe, hogy síri csend van, nem lehet feltenni zenét, nem lehet mosolyogni sem, mert temetői a hangulat. Rossi elérte, hogy másként álljunk a sporthoz: a tegnapon már nem lehet változtatni, de a holnapon még igen. A hibák után nem nyalogatjuk a sebeinket, hanem azonnal megpróbáljuk kijavítani őket.

„Apa hibázik, de tanul és feláll belőle”

– A tíz év válogatottság alatt Lang Ádám is sokat változott?
– Rengeteget, és merem hinni, hogy a jó irányba. Megfontoltabb, nyugodtabb vagyok, és nekem is nagy szükségem volt rá, hogy megtanuljak továbblépni a rossz dolgokon. Azelőtt borzasztóan őröltem magam, amire rá is ment egy szezonom, amikor Franciaországban váratlanul kikerültem a csapatból, megkérdőjeleztem a saját képességeimet, így nem tudtam olyan teljesítményt nyújtani, hogy rácáfoljak az edző döntésére. Ilyen szempontból erősebb vagyok, és ebben sokat segített, hogy apa lettem, ami óriási felelősség. Egy szülő akarva-akaratlanul is példakép a gyerekei szemében, akik ha azt látják, hogy apa folyamatosan búvalbélelt, nem képes megoldani a gondjait, akkor ők is ezt a mintát veszik át. Az enyéim most négy és fél, három és másfél évesek. Azt akarom megmutatni nekik, hogy apa hibázik, mert a hiba az élet és a futball része, de tanulok és felállok belőle.

– Egyike annak a hat játékosnak, akik zsinórban a harmadik Eb-n vehetnek részt. 2016-ban mind a négy meccset végigjátszotta, a 2021-ben megrendezett előző Eb-n viszont Rossi nem küldte pályára. Hogyan élte meg?

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem sértette az egómat, de azóta sincs bennem sértettség emiatt, a döntését akkor is elfogadtam, jogos volt. Egyszerűen csak sajnáltam, hiszen mindig játszani akarok, mindig nyerni akarok, mindig tenni akarok. 

Fájó volt, hogy nem tudtam úgy, a pályáról megélni, mint a 2016-ost, ám így is csodás volt az a torna is, hiszen hajszálon múlt a továbbjutásunk az Eb halálcsoportjából, a Puskás Arénában lejátszott hazai meccseken pedig euforikus volt a hangulat.

– Bár az előző Eb-n nem lépett pályára, Rossi kapitánysága alatt ön játszott a második legtöbb meccsen (45) a válogatottban, egyedül Nagy Ádám előzi meg (55). Immáron 31 évesen, a csapat egyik legrutinosabb tagjaként nagyobb a szerepe az öltözőben?
– Nyilván örülök neki, hogy Rossi bízik bennem, de ez minden egyes kerethirdetéskor egy megelőlegezett bizalom, ami után nekem le kell tennem az asztalra azt a teljesítményt, amit ő és én is elvárok saját magamtól. A válogatottban olyan élményeket szerzek, amiket az életben nem felejtek el, elraktározom őket, és szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen emberekkel tölthetem az időmet a csapatban. Ezzel csak arra akarok utalni, hogy igen, én már rutinos vagyok, sok minden van mögöttem, de nagyon kiegyensúlyozott a mostani válogatott, amelyben mindenkinek megvan a maga szerepe. 

Akik már tíz éve itt vannak és a fiatalabbak jól kiegészítik egymást. Szoboszlai Dominik a csapatkapitány, de van annyira intelligens, hogy nem egyedül hoz döntéseket, mindent megbeszélünk, és közösen formálunk véleményt.

– A válogatott sikereinek alapja a stabil védelem, de ha végignézünk a védőkön, azt láthatjuk, hogy a régebb óta bevált emberek közül Willi Orbán az egyetlen, aki igazán játékban van. Szalai Attila alig lépett pályára a Bundesligában , Botka Endre nem volt alapember a Fradiban, ön és Fiola Attila pedig sérülés után kezdte meg a felkészülést az Eb-re. Jogos az aggodalom?
– Értem a felvetést, és attól függ, honnan nézzük. Saját magamról azt mondhatom, hogy sajnos megsérültem, ami miatt az elmúlt időszakban nem játszottam a ciprusi csapatomban, de hál’ Istennek felépültem, ma már 100 százalékosan el tudok végezni minden feladatot. Attól, hogy nem játszottam, nem lettem rosszabb futballista, legalábbis ha ezt a gondolatot ültetném el a fejemben, az a teljesítmény rovására menne. Fizikailag rendben vagyok, a fejem friss, és most az van bennem, hogy az előttünk álló hetekben semmi más nem számít, csak a futball. Mintha most kezdődne a szezon, így állok hozzá. Az edzőtáborban mindenki nulláról indult, és olyan érzelmi töltetet jelent az Eb-szereplés, hogy senkit sem kell motiválni.

Lang Ádám: Nem három meccs a cél az Eb-n

– Sorrendben Svájc, Németország és Skócia lesz a három csoportellenfél. Nagyon nehéz bármit is jósolni, rendkívül kiegyenlítettnek tűnnek az erőviszonyok. Mivel kalkulál?
– Biztos vagyok benne, hogy az elsőtől az utolsó másodpercig kiélezett harc lesz a továbbjutó helyekért. Hogy papíron mik az esélyek, azzal nem foglalkozom, nekünk csak magunkkal kell törődnünk, ugyanazokra az alapokra és egymásra kell támaszkodnunk, mint eddig. Szembe kerülünk majd topligás sztárokkal, de ezeket a különbségeket az egységgel és harmóniával el lehet tüntetni, ezt már bizonyítottuk. Minden meccs kiélezett lesz, nüanszok döntenek majd.

Lang Ádám a németek legendájával, Thomas Müllerrel újra összecsaphat a közelgő Eb-n. Fotó: MTI/Illyés Tibor

– A 2022-es Nemzetek Ligája-szerepléssel és a tavalyi, veretlenül megvívott Eb-selejtezőkkel magasra tették a lécet. Ezek alapján kijelenthető, hogy már inkább csalódás lenne, ha nem jönne össze a továbbjutás?
– Nem lehet előre kijelenteni, hogy tovább fogunk jutni, de gyanítom, hogy ezt egyik csoportellenfelünk sem teszi meg, mert onnan nagyot lehet bukni. Fogalmazzunk úgy, hogy nem három meccsért megyünk ki az Eb-re, mindenki többet szeretne játszani, ez a cél, de ebben a csoportban semmi sem lenne meglepetés, így a továbbjutás sem lehet elvárás.

– Túl a harmincon, a harmadik Eb-szereplése után mik lesznek a tervei a válogatott pályafutásával?
– A világbajnokság még nagyon hiányzik az összképből, mindenképpen szeretnék kijutni a 2026-os vb-re a válogatottal. Amíg ezen a szinten tudok teljesíteni, amíg a testem és a szellemem bírja, amíg meglelem benne az örömömet, amíg szükség van rám, addig itt leszek. Ha egyszer majd azt mondják, már nem kellek, az biztos nagyon nehéz lesz, de el kell majd fogadni. Hogy ez a pillanat mikor jön el, azt még nem látom.