„Ha valaki BL-t akar nyerni, azt csak magyarokkal nem lehet megcsinálni” – interjú Elek Gáborral

Elek Gábor tavaly nyáron Esztergomba távozott a Ferencváros női kézilabdacsapatától, szakmai igazgatóként látott munkához a harmadosztályban szereplő csapatnál. Az élet aztán más forgatókönyvet írt: a Siófok licencproblémái miatt már az előző idényt a második vonalban teljesíthették az esztergomiak, akik bravúros szerepléssel kivívták az élvonalbeli indulás jogát. Az NB I-be a korábbi szövetségi kapitány, a kétszeres magyar bajnok és KEK-győztes, BL-ezüstérmes Elek Gábor vezetőedzőként tér vissza az Esztergom élén.

Elek Gábor jól érzi magát Esztergomban, ahol az új idénytől újra élvonalbeli edzőként dolgozhat. Fotó: Török Attila

– Milyen volt kívülről nézni a válogatottat az olimpián? Mi a véleménye a női csapat szerepléséről?
– Nagyon örülök az olimpiai hatodik helynek. Persze, lehet mondani, hogy nem sok hiányozott ahhoz, hogy a négy közé kerüljünk, de én azt vallom, hogy lépcsőfokokat nagyon ritka esetben lehet kihagyni. A sport általában ilyen, amit a válogatottnál is láttunk: hosszú évek után ott voltunk Tokióban, hetedikek lettünk, eljutottunk Párizsba is, ott hatodikként zártunk. Szerintem ez jó, előremutató.

Elek Gábor szövetségi kapitányként irányította a válogatottat a 2021-es olimpián. Fotó: MTI/Illyés Tibor

Klujber Katrin szereplésére a legbüszkébb

– Mit érzett akkor, amikor Simon Petra az utolsó pillanatokban lőtt győztes góljával lett hős a brazilok elleni csoportmeccsen?
– Nálam lett először NB I-es, majd BL-játékos, velem nyerte az első trófeáját, így pontosan tudom, hogy Simike erre képes. Ő egy rendkívüli játékos, nagyon szeretem a mentalitását, meg mint embert is. Pontosan tudtam, amikor ellőtte, hogy megcsinálja, ő erre született. Óriási öröm volt számomra, hogy sikerült neki. A magyar válogatott sikere is nagyon nagy élmény, de emellett örülök Klujber Katrin all-star csapattagságának is, sőt: talán erre vagyok a legbüszkébb. Engem bolondnak néztek, amikor elhoztuk őt a Dunaújváros jobbszéléről, és közöltem, hogy jobbátlövő lesz. Azért nem sikerült rosszul az átállás, ugye?

– Tokióban még ön is kapitány volt. A párizsi torna idején nem volt olyan érzése, hogy jó lenne ott lenni?

– Én tudom, milyen egy olimpia belülről. A szurkolóknak iszonyat forgatag, a játékosoknak is nagy élmény, az edzőknek ugyanakkor kicsit rabszolgamunka.

Edzést tartasz, videózol reggeltől estig, szinte alig alszol, örülsz, ha el tudsz menni kajálni, rohansz edzeni, ráadásul akkor, amikor a szervezők mondják. Amikor sikeres vagy és lefújják a meccseket, tartogathat jó pillanatokat, de keményebb munka, mint bármelyik világverseny.

A jelenlegi ritmus tökéletesen megfelel

– Ezekben a napokban Székelyudvarhelyen edzőtáborozik az esztergomi kézilabdacsapattal. Milyen érzésekkel ült újra repülőre?
– Borzasztóan utálok repülni, és nem azért, mert félek tőle. Semmi gondom nincs a repüléssel, csak a becsekkolást, a sorban állást, a várakozást, az ellenőrzéseket, ezeket nagyon utálom. Volt benne részem párszor.

– Egy éve az akkor még harmadosztályban szereplő Esztergom szakmai igazgatói posztját vállalta, most viszont már az NB I-re készül, vezetőedzőként. Nem érzi azt, hogy túl gyorsan történnek a dolgok?
– De, határozottan így érzem. Én úgy képzeltem el, hogy ezt az évet a másodosztályban kezdjük el, és magabiztosan felépítjük az egészet. Máig nem tudom, hogy sikerült kivívnunk tavasszal a feljutást. Lássuk be, van veszélyforrás benne, de nagyon örültünk neki, és igyekeztünk úgy megerősíteni a csapatot, hogy az előttünk álló idényben megőrizze az élvonalbeli tagságát. Ha ez sikerül, akkor azt gondolom, nem túl gyors a tempó. Érzek rizikót benne, de életem során voltam már párszor hasonló helyzetben.

– A Ferencvárosnál kicsit belefáradt a munkába, majd Esztergomba szerződve „lelassult” az élete, a dolgok azonban felpörögtek. Miként éli meg mindezt?
– Szerintem itt sokan félreértettek, nekem a stresszből, az ötvenmeccses szezonokból volt sok a Fradinál töltött időszakom végén. Nagyon szeretek dolgozni, edzősködni, egysze­rűen abból volt már elegem, hogy kidugni nem tudtam a fejemet a homokból. A jelenlegi ritmus nekem tökéletesen megfelelő. Hellyel-közzel mindenre van időm, beállt az a tempója az életemnek, ami számomra teljesen jó és vállalható, ezt borzasztóan élvezem. Jó közösségben, jó közegben vagyok, ráadásul nem kell kéthetente repülőre szállnom.

Elek Gábor gyakran nagy nyomás alatt dolgozott a Ferencvárosnál. Fotó: Török Attila

 

Sok mindenben változtatnia kellett

– Hogyan készül a élvonalra az Esztergom azok után, hogy bár átalakult a keret, de ez a csapat tavaly még nem is álmodhatott az NB I-ről?
– Sajnos – és ez nekem fájó pont – annál fogva, hogy ekkorát tudtunk lépni, nagyon sokan „kikoptak” az esztergomi keretből. Vagy az alkalmasságuk nem volt meg az NB I-hez, vagy a lehetőségük a tanulás, egyéb dolgok mellett. Ha nem jutottunk volna fel, én akkor is csak profi módon vállaltam volna az NB I/B-t, olyanokkal, akik ezt tudják vállalni. Nagyon rég voltam olyan helyzetben, hogy egy teljes héten csupán kettő darabot tudtam edzeni teljes kerettel. Tavaly hiá­ba edzettünk négyeket, ötöket, sok esetben rengeteg ember nem volt ott. Ez nekem furcsa volt, egy idő után jeleztem a vezetőségnek, hogy a következő évet nem szeretném így csinálni, akárhol is folytatjuk. Az élvonalban már rendesen tudunk dolgozni, ám így mindössze hat fő maradt meg tavalyról, miközben tizennégy új játékos érkezett.

– A Ferencvárosnál profi sportolókkal dolgozott, Esztergomban elein­te más volt helyzet. Könnyen ment edzőként az átállás?
– Nagyon sok mindenben változnom kellett. Tizenöt évig voltam a Ferencváros edzője, volt egy kialakult munkaritmusom, egy gyakorlatanyagom, ami folyamatosan bővült, ebben vissza kellett lépnem, mert sem terhelésben, sem pedig kivitelezésben nem tudtuk azt képviselni, mint a BL-döntős Ferencvárosnál. Kilencven percnél hosszabb edzéseket sosem tartottam. Az első és a legfontosabb az volt Esztergomban, hogy a kilencvenperces edzéseket megterveztem, ebben elég nagy rutinom volt, de ez hamar felborult, mert sokkal lassabban tudtunk haladni. Át kellett alakítanom a tervezést. Nem megsértve a tavalyi csapatomat, de az akkori Esztergom és a Fradi között azért voltak képességbeli különbségek. Sokszor az edzéseken arra ment a fókusz, hogy megtartsuk az elsajátított szintet, esetleg kicsit fejlesszük is. Ez talán nagyobb kihívást is jelentett szakmailag.

– A Ferencvárostól való távozása hozadékaként kicsit kikerült a rivaldafényből. Milyen ezt megélni?

– Alapvetően fékezett habzással szeretem a rivaldafényt. Mondok egy példát! Sajtótájékoztató egy BL-mérkőzés után, elmondtam a mondókámat, amit gondoltam az adott meccs­ről, majd ugyanezt egyesével minden médiának újra el kell mondanom. Ezek nem hiányoznak. Tavaly felkért szakértőnek az M4 Sport, oda nagyon szívesen mentem a heti értékelő műsorba vagy éppen szakkommentátornak.

Szucsánszki Zita nem lép pályára a Fradi ellen

– Mit gondol, mit jelent az esztergomiaknak Elek Gábor és Szucsánszki Zita jelenléte?
– Nagyon jó érzés, hogy szeretnek minket. Mi tősgyökeres fradisták voltunk, vagyunk és leszünk, azt mindig, mindenhol kijelentem, hogy én a Fradiba születtem, fradistaként is fogok meghalni, ennek ellenére nagyon hamar közel került a szívünkhöz a város és a közösség. Azt a fajta családiasságot, ami a Fradit jellemezte, hamar megtaláltuk Esztergomban. Rájöttünk Zizivel, hogy ez számunkra nagyon fontos. Büszkék vagyunk arra, hogy egy 2023 februárjában átadott csarnokot novemberre kinőttünk. Ha egy normális évet tudunk a következő idényben produkálni, akkor valószínűleg lesz jó pár telt házas mérkőzés Esztergomban. Ez nekünk és a városnak is büszkeség lenne. Az, hogy mi mit jelentünk nekik, nem tudom, de hogy ők nagyon sokat jelentenek nekünk, azt egyértelműen állítom.

– Felesége, Szucsánszki Zita húsz éve aktív. Beszélgettek már arról, hogy meddig segítheti még a pályán a munkáját?
– Remélem, hogy még sokáig, ám azt tudni kell, hogy ő már erőnléti edzőként is bontogatja a szárnyait, és minden elfogultság nélkül állíthatom, hogy elképesztően jó munkát végez. Ha már itt tartunk, hálás vagyok a városnak és a vezetőinknek, mert elfogadták, hogy a szakemberekre is áldozni kell. Egy remek háttércsapattal dolgozhatok, az egészségügyi részben nagyon erősek vagyunk.

Szucsánszki Zita 2011 óta alkot egy párt Elek Gáborral. Idővel összeházasodtak, sőt közös gyermekük is született. Fotó: MTI/Kovács Tamás

– A feleségének lesz nehezebb vagy önnek, amikor a Fradi ellen kell majd játszani az NB I-ben?
– Biztos, hogy nekem, mert Zizivel olyan a megállapodásunk, hogy a Fradi ellen nem játszik. Hacsak nem lesz járvány és nem muszáj, ő kihagyja ezeket a meccseket.

Továbbra is szurkol a Ferencvárosnak

– Milyen célokkal vághat bele az élvonalbeli kalandba az Esztergom?
– Mindig kettéválasztom: az elvárás és a cél két különböző dolog. Az elvárás egyértelműen a bennmaradás. A céljaink ennél magasabbak, ám miután borzasztó fiatalok vagyunk, arra számítok, hogy hektikusak is leszünk. A bennmaradás kulcsfontosságú, minden, ami ennél több, az már egy kicsit bónusz jellegű. Nekem a nagy ajándék az lenne, ha április-május környékén már nem kellene számolgatni, izgulni.

A vezetőedző akkor lenne boldog, ha az idény végén már nem kéne aggódnia a bennmaradásért. Fotó: Földi Imre

– Korábbi csapata, a Ferencváros egyre több légióssal számol. Milyen érzésekkel látja ezt immáron kívülről?
– Sajnos be kell látni a magyar kézilabdában is, hogy ha valaki BL-t akar nyerni, azt csak magyarokkal nem lehet megcsinálni. Emiatt nincs rossz érzés bennem, úgy látom, hogy most már meg is van az ehhez szükséges háttér. Nagyon komolyan gondolkodtam abban mindig, hogy a magyar fiatalokat hogyan lehetne beilleszteni a Ferencvárosba, de ha BL-t akarunk nyerni, nagyon nehéz az ifistákat is beépíteni. Az biztos nem lesz jó a nemzeti csapatnak, ha kevesebbet játszhatnak a válogatott játékosok, de ez már az ő dolguk. 

A Ferencvárosnak gratulálok az előző idényben elért duplázáshoz, nagyon szurkolok, hogy elérjék a céljaikat. Nyilván most az Esztergomnak kicsit jobban, de szerencsére nem leszünk azonos súlycsoportban ahhoz, hogy ez üsse egymást.

– A távozása után kicsit a magáénak tudta érezni a Ferencváros duplázását?
– Azt a keretet alapvetően én raktam össze, de nem gondolom azt, hogy nagy részem lenne a sikerekben. El kell ismerni, az első időszak utánam tragikomikusra sikerült, de az edzőváltást követően Allan Heine visszaállította a csapatot abba az irányba, amerre kell. Az én érámban is voltak rossz időszakok minden évben, de sajnos ötven mérkőzésnél nincs olyan, hogy nincs rossz időszakod. Az, ami Allan Heine érkezésével elindult, jól nézett ki. Szerintem a folytatásban egy kicsivel nehezebb feladata lesz, mert sok jó játékost jó irányba terelni nem olyan könnyű dolog. Nagyon szurkolok, hogy sikerüljön neki, azt kívánom a Ferencvárosnak, hogy mielőbb legyen meg az áhított BL-siker.

– Még mindig olyan a kézilabda, amibe anno beleszeretett? Megadja önnek ugyanazt az örömöt?
– Azt az örömöt, amit tizenévesen kaptam a sporttól utánpótlás-játékosként, már sosem fogja megadni. Nemcsak a boldogságát meg az örömeit tapasztaltam meg, hanem a mérhetetlen szenvedést is, amivel ez együtt jár. Ennélfogva ugyanazt az örömöt már soha nem fogja megadni, de megtanította, hogy rendkívül lehet tisztelni a teljesítményt és a befektetett munkát. Ma már sokkal visszafogottabban mondok ítéletet a sportágban bármiről, mint mondjuk húsz évvel ezelőtt. Bennem ez változott meg a leginkább a kézilabdában töltött évtizedek alatt.