Apokalipszis a Jeges-tengeren: ítéletnapi fény villant fel a sarkkör felett

1961. október 30-án ragyogóan hideg sarkköri reggel virradt fel a Jeges-tenger hóval fedett kietlen szigetcsoportja, a Novaja Zemlja felett. A fagyos csendet fokozatosan erősödő mély, brummogó hang törte meg: a szovjet légierő egyik speciálisan átalakított Tupoljev Tu-95 hadászati nehézbombázója húzott át magasan a sziget felett, hogy néhány perccel később elszabaduljon az apokalipszis. A bombázó furcsán kidomborodó hasából egy hatalmas, 27 tonnás termonukleáris bestia, az Iván kódnevű, de a történelembe csak Cár bombaként bevonult, ötven megatonna hatóerejű hidrogénbomba zuhant ki, hogy az egymagában is nyolcszáz kilogrammot nyomó ejtőernyőjén himbálózva halálos csendben ereszkedjen a havas szárazföld felé. Amikor négyezer méter magasságra süllyedt, és felrobbant a világtörténelem valaha létezett leghalálosabb tömegpusztító fegyvere, hirtelen egy második vakító Nap kelt fel a Jeges-tenger felett.

A Cár-bomba volt minden idők legnagyobb hatóerejű termonukleáris fegyvere Fotó: YouTube

Az apokalipszis földöntúli fénye villant fel, majd katasztrofális lökéshullám, valamint tűzgolyó sújtott le a sarkköri szigetvilágra, amikor minden idők legszörnyűbb tömegpusztító fegyvere, a Cár bomba felrobbant.

Az apokalipszis fénye villant fel, amikor felrobbant a Cár bomba. Fotó: Wikimedia Commons

Az apokalipszis szabadult el egy békés csendes-óceáni korallatollon

Az 1950-es évek elején a két katonai szuperhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió között egyre jobban kiéleződött a hidegháborús szembenállás, ami veszélyes közelségbe hozta, hogy forróvá váljon a hidegháború. A kommunista blokk terjeszkedésének feltartóztatására 1947-ben meghirdetett Truman-doktrína, majd az 1950-ben kitört koreai háború még jobban kiélezte a szuperhatalmak között feszülő ellentéteket. 

      Sztálin, Truman és Churchill a potsdami konferencián. A szövetséges nagyhatalmak között már 1945-ben megszűnt az együttműködés, és kezdetét vette a hidegháborús szembenállás. Fotó: Wikimedia Commons

1949. augusztus 29-én a Szovjetunió felrobbantotta az első kísérleti atombombáját, 

ami egy csapásra véget vetett az Egyesült Államok addig fennálló atommonopóliumának. Mindez új fejezetet nyitott a két katonai tömb között dúló fegyverkezési versenyben is, és elindította a minél nagyobb pusztítóerővel rendelkező nukleáris fegyverek kifejlesztéséért folytatott vetélkedést. Már az amerikai atomfegyver megalkotását célzó és 1942-ben elkezdődött Manhattan-terv során felvetődött, hogy a maghasadáson alapuló bombánál sokkal komolyabb hatásfokú lenne egy fúziós elven működő fegyver, a hidrogénbomba kifejlesztése. Ezt a gondolatot először Enrico Fermi Nobel-díjas magfizikus, az első működőképes atomreaktor megépítője vetette fel közeli munkatársának, a magyar származású Teller Ede professzornak.

             Teller Edének (a kép jobb szélén) a magfúzió kutatásával kapcsolatos elméleti munkássága alapozta meg az amerikai hidrogénbomba kifejlesztését. Fotó: Pinterest

 Teller, aki George Gamow-val együtt kulcsszerepet játszott a termonukleáris fúzió elméletének kidolgozásában, elgondolkodott Fermi felvetésén, és noha a Manhattan-terv irányítói elvetették egy alternatív nukleáris fegyver párhuzamos kidolgozásának lehetőségét, a hidrogénbomba kérdése 1945 után ismét terítékre került. Az Egyesült Államok katonai és politikai vezetését ugyanis valósággal sokkolta az 1949-es sikeres szovjet kísérleti atomrobbantás híre, ezért mindent megtettek, hogy helyreállítsák Amerika hadászati nukleáris potenciáljának elsőségét. Ezért és ekkor került ismét képbe Teller professzor, aki már a második világháború évei alatt elkezdett behatóan foglalkozni a termonukleáris fúzió elvén alapuló szuperbomba megalkotásának elméleti kérdéseivel. 

                        Stanislaw Ulam végezte el a magfúzió kutatásához fűződő alapvető matematikai számításokat. Forrás: Los Alamos National Laboratory

Teller Ede igen komoly elméleti munkásságának köszönhetően a magyar származású professzor és egy másik világhírű tudós, Stanislaw Ulam vezetésével 1952-re elkészült az Egyesült Államok és a világtörténelem legelső magfúziós bombája.

A Teller–Ulam-féle hidrogénbombában egy hagyományos, a maghasadás elvén alapuló fissziós atombomba felrobbantása teremtette meg azokat a fizikai körülményeket, a rendkívül magas hőmérsékletet és nyomást, amik elegendők voltak ahhoz, hogy előidézzék a hidrogénbomba robbanótöltetének számító folyékony deutériumban a magfúziót.

A 10,4 megatonna hatóerejű és az Ivy Mike kódnevű hidrogénbombát 1952. november elsején robbantották fel az Egyesült Államok fennhatósága alatt álló Marshall-szigetek egyik korallszigetén, az Eniwetok-atollon.

Az első amerikai hidrogénbombát 1952-ben robbantották fel a Marshall-szigeteken. Fotó: Wikimedia Commons

 Az Egyesült Államok ezzel ismét megszerezte az elsőséget a nukleáris fegyverkezési versenyben, ám ez a primátusa nem tartott sokáig.

 

Akkor volt a tömege, hogy kérdésessé vált a hordozhatósága

Ahogy 1949 augusztusának végén az Egyesült Államokat a szovjet atombomba felrobbantásának híre, úgy 1952 novemberében a szovjet pártvezetést az amerikai hidrogénbomba-robbantás sokkolta, noha a Szovjetunióban ekkor már Igor Kurcsatov akadémikus, a szovjet atomprogram atyjának vezetésével gőzerővel dolgoztak az első orosz termonukleáris fegyver kidolgozásán. Kilenc hónappal az Ivy Mike termonukleáris napfelkeltéje után, 1953. augusztus 12-én a szovjetek is felrobbantották az első, négyszáz kilotonna hatóerejű hidrogénbombájukat.

A szovjet atomprogram atyja, Igor Kurcsatov akadémikus. Fotó: Ria Novostyi

 Sztálin 1953. március 3-án bekövetkezett halála után átmenetileg csökkent a nemzetközi feszültség, ám amikor 1955-ben az angolszász nagyhatalmak és szövetségeseik hozzájárultak Nyugat-Németország újrafelfegyverzéséhez, sőt meghívták a NATO-ba, ismét fenyegető fordulatot vett a szuperhatalmi szembenállás. Az 1950-es évek közepétől mind az amerikai, mind pedig a szovjet politikai-katonai vezetésnek az egyre nagyobb hatóerejű nukleáris fegyverek kifejlesztése lett az egyik legfőbb prioritása. A Sztálin örökébe lépett Nyikita Szergejevics Hruscsov, a Szovjetunió Kommunista Pártjának első titkára elhatározta, hogy ország-világ, de mindenekelőtt az Egyesült Államok előtt azzal fogja demonstrálni a Szovjetunió fölényét, hogy megalkotják minden idők legpusztítóbb termonukleáris tömegpusztító fegyverét. 

Nyilita Szergejevics Hruscsov, az SZKP első titkára Richard Nixon alelnökkel. Fotó: AFP

A szovjet pártvezetés utasítására a Nyizsnij-Novgorodi területen fekvő zárt város, Arzmasz–16 titkos laboratóriumában fogtak hozzá a szuperbomba kifejlesztéshez. 

Az AN602 kódnevet kapott hidrogénbomba hatóerejét eredetileg száz megatonnára tervezték, ami hozzávetőleg hatezer hirosimai atombomba rombolóerejének felelt volna meg. 

Ám ettől az elementáris pusztítóerőtől még maguk a megrendelők és a tervezők is megriadtak, éppen ezért az Iván kódnéven emlegetett bomba hatóerejét ötven megatonnára korlátozták, ami még így is több mint a háromszorosa volt a valaha felrobbantott legerősebb amerikai hidrogénbomba, a Castle Bravo hatóerejének. 

Amerikai hidrogénbomba-robbantás a Csendes-óceánon. Fotó: Wikimedia Commons

A szovjet nukleáris szörnyeteg megalkotásában a legkiválóbb orosz atomtudósok vettek részt, köztük később a szovjet rendszerrel szembeforduló Andrej Szaharov is. Ám a szuperbomba tömege is komoly problémát okozott, ami az eredeti tervek szerint negyven tonnát nyomott volna. Ekkora tömegű nukleáris fegyvert viszont egyetlen, a szovjet légierő hadrendjében álló hadászati bombázótípus sem lett volna képes a magasba emelni. Többszöri áttervezés után végül 27 tonnára tudták leszorítani a bestia tömegét. A szóba jöhető hordozók közül a Tupoljev Tu–95 -ös hadászati nehézbombázóra esett a szakértők választása. 

Tupoljev Tu–95 szovjet hadászati nehézbombázó. Fotó: Wikimedia Commons

A négy, egyenként 15 ezer lóerős és ellenforgó légcsavarokkal felszerelt, gázturbinás hajtóműves bombázónak még így is egy külön, V jelet kapott altípusát kellett megépíteni ahhoz, hogy képes legyen a Cár bomba hordozására.

 

Pártkongresszus nukleáris robbantással

A később csak Cár bombaként emlegetett nukleáris szörny 1959-re készült el. A nemzetközi politikában, de főleg a szovjet–amerikai kapcsolatokban beállt enyhülésre figyelemmel Hruscsov azonban úgy döntött, hogy egyelőre elhalasztják a kísérleti robbantást. Amikor 1960. május elsején a szovjet honi légvédelem mélyen az ország területe felett lelőtte Garry Powers őrnagy Lockheed U–2-es magassági felderítőgépét, amely kémbevetést repülve titkos szovjet katonai bázisokról készített felvételeket, a felháborodott első titkár lemondta Eisenhower elnökkel tervezett bécsi találkozóját, és a nemzetközi légkör ismét fagyossá vált. 

                         Hruscsov megszemléli a Szovjetunió felett lelőtt U–2-es amerikai kémrepülőgép roncsait. Fotó: Wikimedia Commons

Hruscsov 1961. június 10-én adott utasítást a Cár bomba felrobbantására méghozzá úgy, hogy arra az SZKP XXII. kongresszusának ülésezése alatt kerüljön sor. Hruscsovnak elsősorban politikai, nem pedig katonai célja volt a kísérleti robbantással. Az indulatos szovjet pártvezető ezzel akarta ugyanis egyértelművé tenni a szovjet nukleáris fölényt a kardcsörtető nyugati imperialisták előtt.

 

Elképesztő energiát szabadított el az ember

A bomba hordozására kijelölt és az intenzív fénysugárzás visszaverésére hófehérre festett Tu–95-V hadászati nehézbombázó 1961. október 30-án kora reggel emelkedett a magasba a speciálisan átalakított rakterében lapuló termonukleáris bestiával. A gép súlyos terhével csak lassan tudott felkapaszkodni az előírt 10 500 méter bevetési magasságra, majd a titkos repülési tervben előírtak szerint a személyzet a Barents- és a Jeges-tenger határán fekvő Novaja Zemlja sziget nyugati partvidéke felé fordult. 

A 27 tonnás Cár bomba. Fotó: Wikimedia Commons 

Amikor elérték a bomba kioldásának körzetét, a személyzet tagjai vastag fekete védőszemüveget vettek fel, majd a bombázótiszt a kapott parancs szerint élesítette és kioldotta a nyolc méter hosszú, két méter széles és 27 tonnás szörnyeteget. 

A félelmetes robbanószerkezet egy hatalmas fékezőernyőn függve lassan ereszkedett alá. 

A detonátort a légnyomásváltozás aktiválta, ami úgy volt beállítva, hogy a négyezer méteres magasságot elérve lépjen működésbe. A bomba kioldása után a személyzet azonnal éles fordulót vett, és a hajtóműveket teljes teljesítményre felpörgetve igyekezett minél távolabb jutni a detonáció epicentrumától. 

A Cár bombát hordozó Tu–95-ös. Fotó: Wikimapia.org

Noha alapos előzetes számításokat végeztek a robbanás okozta lökéshullám erejéről, de még a bomba konstruktőrei sem voltak biztosak abban, hogy milyen hatása lesz a gigantikus robbanásnak. 

Ekkora energiát még sohasem szabadított el az ember. 

Éppen ezért érthető, hogy a Tu–95 pilótafülkéjében több mint ideges volt a hangulat. A Cár bomba moszkvai idő szerint 11 óra 32 perckor robbant fel Novaja Zemlja felett, négy kilométeres magasságban. A detonáció minden képzeletet felülmúló infernális, földöntúli látványt produkált. Az apokaliptikus, vakító felvillanás után kialakult és rohamosan növekvő  izzó tűzgömb másodperceken belül lecsapott a földfelszínre, és csak a hajszálon múlt, hogy nem nyelte el a kétségbeesetten menekülő bombavető gépet. 

A Tu–95 fedélzetéről kioldják a bombát. Forrás: YouTube

Az ítéletnapi fény felragyogását még a szigettől légvonalban ezer kilométerre fekvő Finnországban is jól látták. 

A hőhatás annyira erős volt, hogy még az epicentrumtól száz kilométeres távolságban is harmadfokú, halálos égési sérüléseket okozott volna. A bomba detonációja keltette lökéshullámok háromszor kerülték meg a Földet, a robbanás nyomán a magasba törő felhő – amelynek teteje negyven kilométeres szélességben terjedt szét – a mezoszférába rontott, és egészen 64 kilométeres magasságig, csaknem a világűr határáig emelkedett fel. 

Távoli légi fotó a Cár bomba gombafelhőjéről. Fotó: Wikimedia Commons

A bomba felrobbanáskor alig 39 nanoszekundum alatt 2,1 × 1017 joule energia szabadult fel, ami ugyanennyi idő alatt a Nap által kisugárzott energia egy százalékának felelt meg.

A Cár bomba erejét egyetlen más hasonló eszköz sem közelítette meg. Ez volt az emberiség történelmének mind a mai napig előidézett leghatalmasabb nukleáris robbanása.