„Kásler miniszter védelmében, bár a tettei egyáltalán nem szorulnak védelemre.”
Két héttel ezelőtt írt cikkemben a hazaárulásról és a hazaárulókról volt szó. Közben rá kellett jönnöm, hogy szemantikailag helyes az „áruló” kifejezés használata, de a jelzőt birtoklók motivációja mégsem a klasszikus haza elárulása, hanem a félelem. A félelem inspirálja őket vadabbnál vadabb támadásokra, többnyire az igazság vagy a helyzet reális kezelése helyett.
Az a felismerés okozott hidegrázást egyesekben, hogy 2019 októbere – az önkormányzati választások eredménye – talán mégsem folytatódik automatikusan 2022 áprilisában, a parlamenti választások idején. Egyszerűen azért, mert a jelenleg hatalmon lévő kormányon és annak miniszterein még járvány idején sem látszottak a pánik jelei. Nem a politikai túlélést, hanem a mindenáron való problémakezelést tartották szem előtt. A dolgukat végezték, nem mutattak be varázslatot, hanem egyszerűen szakmailag jól vizsgáztak. Ez pedig dermesztő olyanoknak, akik hittel vallották és remélték, hogy végre elérkezett az idejük, ők követeznek a hatalom csúcsán. Látva, hogy Magyarországon nem halnak meg tömegesen betegek a Covid–19-járvány idején sem, sokkot kaptak, majd félelmükben elmeháborodottakat megszégyenítő módon támadni kezdtek.
A félelem két ok miatt járta át őket. Egyrészt rá kellett jönniük, hogy az intézkedései miatt ismét egyre népszerűbb Orbán-kormány kemény politikai ellenfél maradt, mert láthatólag van hitele a magyar lakosság körében. Így heves politikai ütközetek várhatók, és egyáltalán nem biztos a végeredmény két év múlva. Másrészt a félelem képében jelentek meg lelki szemeik előtt az elszámoltatás nehéz percei azok részéről, a külföldi érdekköröktől, amelyek megfelelő anyagi háttérrel, szakmai tanáccsal és egyéb operatív segítséggel támogatják őket már évek óta, annak reményében, hogy ha bábjaik végre kormányra kerülnének, könnyedén szerezhetik meg a befolyást Magyarország fölött (is).
Mindezen felismerés elkeseredett dühöt váltott ki a hazaárulók csoportjából. Olyan kijelentések, uszító nyilatkozatok és lejáratókampányok indultak el, melyekre még a sokat látott és megélt Rejtő Jenő képzeletbeli világcsavargói sem ragadtatták volna magukat. Az ellendrukkerek szemében a végén már az is bűnnek számít, ha hazánkban nagyságrendekkel kevesebben halnak meg a járvány idején, mint a fejlettebbnek tűnő nyugati országokban. Támadták a döntéseket, ha kijárási korlátozás lépett életbe, majd szinte azonnal számonkérték, ha indokolt esetekben lazítás történt. Szóval ismét kapott a magyar kormány hideget-meleget, csak éppen jó szót nem. Bár meggyőződésem, hogy a hazaárulók dicsérete úgy hatott volna, mint a már idézett Rejtő Jenő egyik figurája, Piszkos Fred barátsága. Ha ugyanis a kapitány valakire „szélesen rámosolygott”, a többiek megvetően azonnal elhúzódtak a kedvezményezett mellől.