Aligha árulunk el azzal titkot, hogy a magyar gazdaság legfontosabb kereskedelmi partnere Németország. Mind az oda áramló magyarországi kivitel, mind pedig az onnét jövő behozatal szempontjából az első számú célországról beszélünk. Nagyságrendben egyetlenegy olyan uniós ország vagy más gazdaság sincs számunkra, amely vetekedhetne a német volumennel. Ráadásul a kapcsolatok évtizedek óta töretlenül erősek: szokás is hazánkat – gazdasági megközelítésből – délkeleti német tartománynak „becézni” a Lajtán túl. Olyannyira jogos ez a címke, hogy mindhárom nagy autóipari prémiummárka – Audi, BMW és Mercedes – csak nálunk van jelen, és szinte az összes ismert cég – a Boschtól a ZF-ig – hazánkban gyárat működtet. Miközben tehát a nagypolitikai kapcsolatok (finoman szólva) nem a legjobban alakultak az elmúlt években, addig a gazdasági viszonyra egy rossz szavunk sem lehet.
A politikai szálat félretéve most azt vizsgáljuk, hogy milyen állapotban is ér véget a Merkel-korszak. Érdemes felidézni, hogy 2017-ben jelentős gazdasági átalakításokat ígért a jelenleg még hivatalban lévő kancellár, a struktúraváltás azonban nem történt meg. Persze első pillantásra semmi gond, miután a nyolcvanmilliós Németországra szabták annak idején az eurót. Ami a többség, vagyis az eurózóna tagjai számára erős fizetőeszköz, az a németeknek „lightos” pénz. Versenyképességüket átmenetileg éppen felfelé tolta az uniós deviza, míg mások esetében – Görögország, Olaszország, Portugália és Spanyolország – jelentős veszteséget okozott és okoz annak használata. De az árfolyamelőnyből sokáig nem lehet megélni: a németeknek az az érdekük, hogy a legtöbb uniós tagország számára az euró legyen a „normális” pénz, hiszen a főbb piacok pont az eurózóna államai.
Németország gazdasági strukturális problémái az elmúlt években mélyültek: erre a legjobb példa a mindig erős német ipar, amely három éve egyre nagyobb kríziseket él meg. Annak ellenére, hogy a koronavírus okozta gazdasági sokkra jól reagált a német költségvetési politika. Ez azonban csak rövid ideig tartó szimptóma: ha megvizsgáljuk a nemzetközi rangsorokat, 2017 óta a német gazdaság stagnál, de inkább leszakad – saját teljesítményéhez képest is. Ennek hátterében leginkább az áll, hogy a neoliberális elveket követve gyakorlatilag nullás központi költségvetések futottak az elmúlt években, vagyis teljesen lefaragta a hiányt a német kormány.
Ugyanakkor ez azzal is járt, hogy a hagyományos, fizikai infrastruktúrába történő állami befektetések elmaradoztak vagy túl csekélynek bizonyultak, ráadásul folyamatosan le is épülnek, amortizálódnak. Magyarán a korábbi nagy autópálya-, vasúti, épületingatlan-beruházások elmaradtak az eurózóna átlagától. Ráadásul a jelenleg „trendi”, digitális fejlesztésekben még a fentinél is nagyobb a leszakadás. Nem a véletlen műve, elég csak figyelni az erről szóló tudósításokat, hogy a mostani választás fókuszában a gazdaság rendszerszintű (!) átalakítása, valamint a gazdaságpolitika megreformálása áll. A németországi választók egyébként vették a lapot a lazább büdzsére vonatkozóan: a koronavírus okozta gazdasági sokkra adott költségvetési reakció például jól sült el.
Véget ér lassan a Merkel-korszak, s az alábbi gondokat kell majd megoldani Németországban: felzárkóztatni a digitális infrastruktúrát, az oktatást, az e-kormányzást, választ kell adni a demográfiai kihívásokra, és újra kell indítani a nagy, központi – sztráda- és vasútfejlesztés – beruházásokat. Mindezek komoly költségeket emészthetnek fel. A voksok elnyeréséért versengő pártok nagyjából egyet is értenek abban, hogy az eddiginél jóval több központi fejlesztésre és költségvetési forrásra lesz szükség.
A legnagyobb különbség a pártok között abban van, hogy mindezeket miből finanszírozzák. A gazdasági csodára, amely évtizedekig jellemezte Európa legnagyobb országát, azonban még várni kell. Ösztönző állam nélkül odaát sem megy.
Végezetül: Németországnak nagy szerepe volt a két- vagy többsebességes Európa „koncepciójában”, amely az 1990-es évek közepén, a várható nagy, bennünket is érintő keleti bővítési hullámot előkészítő intellektuális útkeresés részeként látott napvilágot. Bár Angela Merkel Európa-politikájának ebben a kérdésben is döntő jelentősége volt, ugyanakkor az ezzel kapcsolatos, Európával szembeni érvek hitelessége alaposan megkopott.
Budapestről nézve azonban a keleti bővítéssel gazdaságilag fantasztikusan jól járt Berlin.
A szerző a Figyelő főszerkesztő-helyettese
Borítókép: MTI/AP/DPA/Michael Kappeler
