Az egyik nap valamely korábbi terrortámadás áldozataira emlékezik Európa, a másikon újra lecsap valahol a terror. Mire felocsúdik a világ a norvégiai íjas ámokfutásból, Nagy-Britanniában megölnek egy konzervatív parlamenti képviselőt, és közös szál a két esetben az elkövető iszlamista radikalizációja. Az elfuserált dán–norvég lelket egy elfuserált szomáliai–brit lélek követi a sorban. Miközben a tetteikről szóló híreket olvassuk, Franciaország a csecsen iszlamista migráns által lefejezett tanár meggyilkolására emlékezik, annak első évfordulóján. Nem sokat kell már aludnunk, és az észak-macedóniai albán által végrehajtott bécsi terrortámadás emlékére helyezhetjük el képzeletbeli koszorúnkat. Majd az elmúlt évek nyugat-európai karácsonyi vásárainak halálos áldozatait idézhetjük fel. A párizsi per pedig — Salah Abdeslammal a vádlottak padján — folyamatosan a 2015-ös terrorhullámra emlékeztet.
Így megy ez régóta és végeláthatatlanul. Van az a típusú merénylő, aki első- vagy másodgenerációs bevándorlóként nem találja a helyét, úgy érzi, a perifériára szorította a többségi társadalom. Susogós melegítőben tengeti mindennapjait egy Párizs környéki lakótelepen, a segély pont elég a kajára, a cigire meg a drogra, munka állítólag nincs, mert a HR-es már a nevétől és a lakcímétől agyvérzést kap, a rezsit meg fizeti apa és anya, akik évtizedekig takarítottak, mosogattak a született franciák után, de hiába. Felfelé nem megy a társadalmi lift. Unalomból felgyújtani a külvárosi kocsikat jó poén, afrikai muszlim migránsként sértegetni, agyonverni, majd az ablakon kidobni a zsidó nyugdíjas szomszédnődet, na, az már keményebb. De ha jól betépsz hozzá, akkor így is nyert ügyed van, mert a derék francia bíróság, a széplelkek gyülekezete, kizárja a beszámíthatóságodat.
Az angliai merénylő, Ali Harbi Ali ellenben ezüstkanállal a szájában született. A papa — aki most a londoni sajtó előtt jajveszékelt és szaggatta a ruháit — a szomáliai elit tagjaként emigrált, apuci kedvence pedig híres utcaszomszédok és 800 millió forintot érő ingatlanok közül indult dolgos útjára, hogy leszúrja Sir David Amess képviselőt. A kutya is jó dolgában veszik meg, tartja a mondás. Majd elválik, köze volt-e a merénylethez a politikus keresztény tevékenységének, vagy annak, hogy Izrael-pártinak és zsidóbarátnak számított Londonban. Amessnek köszönhetően lett szobra Raoul Wallenbergnek a brit fővárosban.
Mindenesetre az állam szabadságra ment Norvégiában és Nagy-Britanniában is — nem a Wembley-ben kellett volna suhogtatni a viperát. A profiként nyilazó dán és a szomáliai brit késelő is a hatóságok látókörében volt a radikalizációja miatt, utóbbit még prevencióra is küldték, de hát a program önkéntes, ő kilépett, a nyomon követés pedig valahogy elmaradt. Az állam majd küld koszorúkat, lesznek beszédek, jó szó és boríték az özvegyeknek, végre a norvég rendőr övére is kerül pisztoly, csak érdemben — a politika erejével — tenni ne kelljen semmit, mert az a „populistákat” igazolja. Pedig Franciaországban például akkora már a probléma, hogy nem lehet elfedni. Nem véletlen, hogy soha nem számoltak még francia elnökválasztási kampányban két olyan karakteresen bevándorlásellenes jelölttel, mint amilyen Éric Zemmour és Marine Le Pen a jövő áprilisi megméretés előtt. (Az sem véletlen, hogy Zemmour — akinek mérik már a támogatottságát, de hivatalosan nem jelentette be a jelöltségét — nemrég a bevándorlásellenes politikájával kitűnt Magyarországon járt, Le Pen pedig e héten érkezhet.)
Nagyon érdekes lesz, hogy a végén Espen Andersen Bråthen, az iszlám hitet felvett íjász és Ali Harbi Ali is beszámíthatatlan lesz-e, mint Kobili Traoré, a szomszédját kihajító afrikai. Minden pszichiátriai eset egyedi, de az elmebeteggé nyilvánítás a politika és az igazságszolgáltatás akart-akaratlan egérútja a felelősségvállalás elől. Zavart elmék elvégre mindenütt vannak, a legjobb családban is megesik, Habsburg Ferdinánd sem volt százas. Azt a másodgenerációs bevándorlót, aki Anna Lindh svéd külügyminisztert szúrta le, elsőfokon elítélték, és másodfokon mondták beszámíthatatlannak. Laurent Obertone disztópiájában, a Gerillában a francia társadalom önmagát gyűlöli, amiért a gyarmatosítással, az egész európai történelemmel ilyen zavartakat termelt ki. Az egyik megszúrt sebesült csaknem elnézést is kér, hogy élni mer. („– Ez semmiség, semmiség – suttogta a fiatal nő sápadtan, a földön fekve. – Nem gondolja, hogy ma már elég vér szárad a lelkükön? – kérdezte egy nő, mintha a rendőr lett volna a szörnyeteg”.)
De rossz hír a kishitűeknek: a disztópiákban megjelenített kalifátusban, alávetettként sem lenne percnyi nyugtunk. Az Iszlám Állam most egy afgán mecsetben ölt meg több tucat embert. Nekik a tálib uralom sem elég jó, más kell. Az iszlamizmusnak nincs határa sem mértékben, sem a térképen.
Borítókép: Emberek gyülekeznek a Köztársaság téren, Párizsban. Fotó: Michel Stoupak/NurPhoto
