időjárás 6°C Melinda, Vivien 2021. December 2.
logo

Intenzív magyar nyelvtanfolyamra szorulna a szegedi főkonzulátus

Gurzó K. Enikő
2021.10.04. 09:01 2021.10.04. 09:04
Intenzív magyar nyelvtanfolyamra szorulna a szegedi főkonzulátus

A jó magyar ember azt hinné, a román–magyar kapcsolatok terén már nem érhetik meglepetések. Ó, dehogynem!
Minap egyik ismerősömnek hagyatéki ügyben kellett eljárnia. Ehhez szüksége volt román útlevélre, mivel román személyi igazolványa már nincs. Több mint egy évtizede települt át a határ menti nagyvárosok egyikéről Szentesre. Mivel Budapesten él, a fővárosi román nagykövetséghez fordult első körben, de onnan átirányították a szegedi főkonzulátusra, mondván, oda tartozik, a lakcímkártyája szerint is szentesi lakos.

Az igazi bonyodalmak ezzel kezdődtek. Románia szegedi főkonzulátusán kiderült, hogy személyes ügyfélfogadásra nincs mód, csak elektronikus ügyintézésre adnak lehetőséget. Ismerősöm kitöltötte az űrlapot, be is küldte, majd miután semmilyen választ nem kapott, betelefonált. És láss csodát, ez lett az első olyan alkalom, amikor hasznát vette románnyelv-tudásának. Tudniillik a szegedi román főkonzulátuson egyetlen olyan ügyfélszolgálatos sem dolgozott, aki tudott volna magyarul. Sőt miután ismerősöm nem épp irodalmi román nyelven kezdett el beszélni, az akkurátus ügyfélszolgálatos kiszúrta magyar akcentusát, és azonnal haragra gerjedt. Hangját megemelve dühösen utasította rendre a segítségét kérő magyar ügyfelet amiatt, hogy helytelenül fogalmazott románul. Az ügyintéző mindeközben arról is megfeledkezett – vagy talán nem is érdekelte, mert soha senki semmiért nem vonta felelősségre –, hogy a beszélgetésüket rögzítik.

Ismerősöm Romániában nőtt fel, így nem érte váratlanul a modortalanság, mégis hozzám fordult, hogy megbeszéljük a dolgot, amit meg is tettünk. Minden részletre találtunk elfogadható magyarázatot, kivéve azt az apróságot, hogy min húzta fel magát a szegedi román főkonzulátus magyarul nem beszélő alkalmazottja. Feltételezzük, hogy nem önkéntes, aki a becsületesen elvégzett munkájáért nem kap fizetést. De ha véletlenül mégis az, és csak jótékonykodik a román–magyar barátság érdekében, miért vetkőzik ki magából egy magyarországi diplomáciai képviseleten, ha a betelefonáló magyar embernek nem épp tökéletes a románnyelv-tudása? (Bár erről lehetne vitatkozni.) Nyitott kérdés maradt az is, hogy Románia szegedi főkonzulátusán miért nem követelmény a magyarnyelv-tudás mindegyik alkalmazottól? Talán azért, hogy ne is merjen oda magyar ember betelefonálni?
Vegyük sorra a tényeket!

Magyarországon nem egy román óvoda, iskola működik, Békés megyében több is, ezen intézményekben mindenki akkor és úgy beszél románul, amikor és ahogyan csak akar. Beleértve a magyar anyanyelvűeket, és beleértve azokat is, akik külföldről érkeznek ide, és egy szót sem tudnak magyarul. Közismert, hogy ezeken az intézményeken a román zászlónak is helye van, és a román feliratokat sem verte le még senki. Vannak boltok, fodrászatok, műkörömépítő szalonok, amelyekre tulajdono­saik szabadon kiírhatják románul is, milyen szolgáltatást nyújtanak. Egyetlen olyan eset sem ismert, hogy ebből baj lett volna.

Abból viszont már lett, hogy a magyargyűlölő Andrei Șaguna egykori ortodox püspöknek néhány szélsőséges provokátor szobrot akart állítani Gyulán. Maguk a helyi románok sem találták ezt jó ötletnek. Abból is lett perpatvar, nem is egy, hogy az elcsatolt területeken március 15-én és augusztus 20-án a magyarok kitűzték a magyar nemzeti lobogót. Akkor se kíméltek meg bennünket, ha valamelyik magyar szórványtelepülésen maroknyi magyar magyarul mert hangoskodni, magyarul mert társalogni a buszon.

Háború tör ki szokásszerűen akkor is, ha magyar utcanévtáblára cserélik a románt. A tömbmagyarság köreiben a zászlólengető ünnepnapokat leszámítva egyelőre viszonylagos nyugalom van, bárki bármit mondhat magyarul, szónokolhat, igét hirdethet az anyanyelvén, de ki tudja, meddig marad ez így, meddig bírja a védőbástya a nyomást.

Pedig román testvéreinknek egyáltalán semmi okuk a panaszra. Még csak az ellen sem tiltakozhatnak, hogy a határon túli magyar iskolák, óvodák karbantartásának költsége az ő zsebüket terheli. Ezeknek az intézményeknek a jelentős része a magyar kormány támogatásával korszerűsödik. Ugyanez a magyarországi román óvodákról, iskolákról is elmondható. Hogy a hazai románság gondtalanul ápolhatja hagyományait, kulturált körülmények között tanulhat az anyanyelvén, elsősorban nem a román, hanem a magyar államnak és nekünk, a nemzeti kisebbségek jogait tiszteletben tartó magyaroknak köszönhető.

Az eleki román nemzetiségi általános iskolát 105 millió forint kormányzati támogatásból hozták rendbe a tanévkezdésre, Méhkeréken, a szinte csak románok által lakott békési faluban 110 millió forintból épül bölcsőde, de Battonyán is évről évre bővül, gazdagodik a román nemzetiségi oktatás. A Romániában élő román testvéreink sajnos ezt magától értetődőnek veszik, főként akkor, amikor arról van szó, hogy nekik is biztosítaniuk kellene a Romániában élő magyarok jogát az anyanyelvhasználathoz.

Mintha nem akarnák, hogy béke legyen. S ha mindehhez azt is hozzávesszük, hogy a közelmúltban északi szomszédaink törvényjavaslatba foglalták a szlovák és a magyar nyelv egyenrangúságát, amely által a nyelvhasználati törvény javítgatása helyett egy teljesen újszerű megközelítést tártak a nyilvánosság elé, kétségbeejtő, ami tőlünk keletre történik. Ha meg is torpan a szlovákiai kezdeményezés, akkor is érdemes lenne megfontolnia a szegedi főkonzulátus fenntartójának, hogy az ügyfélszolgálatosoknak az illemóra mellett az intenzív magyarnyelv-tanfolyam is jót tenne.

Borítókép: MTI/Kelemen Zoltán Gergely