A karácsony abban az évben sem maradt el, csak annyiban különbözött a többitől, hogy hosszúra nyúlt a várakozás. Legalábbis én így emlékszem 1956 adventjére most, hatvanöt év távolából. Hatesztendős kislegény voltam azon a decemberen, s nem sokat értettem a hirtelen elszomorodó világból. Talán ha ismerhettem volna Márai Sándor tengerentúlról írt üzenetét…: „Mennyből az angyal – menj sietve / Az üszkös, fagyos Budapestre. / Oda, ahol az orosz tankok / Között hallgatnak a harangok.”
A szemközti iskola, ahová még szeptemberben szegődtem el elsős kisdiáknak, november elején találatot kapott, a legfelső emelet szinte eltűnt, csak az üszkös gerendák lógtak ijesztőn még hetek múlva is az utca fölé.
Bimbódzó életembe közbeszólt a történelem.
Hosszúra nyúlt az ősz. A rövid nappalok összeolvadtak az ijedt éjszakákkal, feleselő fegyverek ropogásával, az összekapaszkodó lakók suttogásával. Máig előttem van, ahogyan a lakás zugait beteríti a recsegő világvevő: „Itt a Szabad Európa Rádió a 19, 25, 31, 41 és 49 méteres rövidhullámon!” Meg ahogyan a nyugatra menekültek kétségbeesett üzeneteit szomorú, elnyújtva énekelt slágerekkel fűszerezi a szerkesztő: „Bárhogy lesz, úgy lesz / A jövőt nem sejthetem”… „Ott ahol él anyám, / ott van az én hazám, / ott lennék boldog csupán…”
December eleje lehetett, amikor egyik este Kiss Tibiék átjöttek hozzánk a szomszédból. Erre ma is tisztán emlékszem. Szomorúnak látszott a két szülő, mi viszont Tibivel azon nyomban játszani kezdtünk, és nemigen értettük, miért kell ilyenkor búslakodni, amikor együtt lehetünk, meleg van a szobában, odakint pedig már alig lőnek. Még az is lehet, hogy hamarosan kimehetünk a játszótérre, de az utcára biztosan. Tibi titokban egy töltényhüvelyt hozott magával, büszkén mutatta. Én meg cserébe elmeséltem, hogy októberben, amikor tűzszünet volt, apukámmal a Hársfa utcánál láttuk, ahogyan egy fiatal bácsit magyar zászlóba csavarva eltemettek. De azt tényleg nem értettük, most miért kell annyira szomorkodni? Csak amikor Tibi anyukája hangosan zokogva az enyém nyakába borult, akkor néztünk föl ijedten: de hát mi történt? Aztán mikor kint, az előszoba ajtajánál a két apuka hosszan, nagyon hosszan kezet szorított, már tudtuk, hogy most valami biztosan történt. Vagy történni fog. – Hát akkor tényleg nem jönnek, Károly? – kérdezte a Tibi-apuka az enyémet. – Hajnalban jön a teherautó, van még néhány hely.
– Maradunk, Imre – válaszolta apám –,
biztosan maradunk. Az öregeink is itt vannak, a gyerekek kicsik. Hová is mennénk…
Sűrűn eszembe jut ez a réges-régi búcsú abban a körgangos, visszhangos Kertész utcai bérházban.
Kiss Tibiék hajnalban elmentek. Mi maradtunk. Vártuk a megjósolhatatlan jövőt. Benne a karácsonyt.
Aztán eljött a szenteste.
Egy apró lucfenyőt őrzök az emlékezetemben, pár szál gyertya égett rajta. Meg arra is emlékszem, hogy egy horgolt sálat kaptam a Jézuskától. Bár akkor már erősen gyanakodtam, anyukám lehetett az a Jézuska…
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Fortepan/Mészáros Zoltán)
