Idézni az Apponyi-beszédből magyar ember számára ma is sajgó keserűség. „A többi háborút viselő nemzettel kötött béke feltételei szintén szigorúak. De közülük egyik sem tartalmazott olyan, a nemzet létét érintő területi változtatásokat, mint azok, amelyeket nekünk akarnak megszabni […] Az összes nemzetek közül éppen Magyarországot tekintik a legbűnösebbnek […] Magyarországot mindeddig nem hallgatták meg; lehetetlen tehát, hogy a békefeltételek ítélet jellegével bírjanak. […] Nem tétovázom azonban és nyíltan kijelentem, hogy a békefeltételek, úgy, amint önök szívesek voltak azokat nekünk átnyújtani, lényeges módosítás nélkül elfogadhatatlanok.”

Számított is akkor, 1920 telén Apponyi óhaja: „Kívánom önöknek, uraim, hogy a győztes fegyvereknek dicsőségét szárnyalja túl a béke megteremtésének dicsősége.” No, arra várhattunk…

Az előzetes terv szerint a gróf beszédét már nem követte volna vita, a brit miniszterelnök azonban kérdésre jelentkezett. Lloyd George Magyarország etnikai viszonyairól érdeklődött, mondván, amit hallott, ellentétben állt mindazzal, amiről őt addig informálták. Apponyi kiterítette elé gróf Teleki Pál „vörös térképét”, hol élnek magyarok a Kárpát-medencében. Majd megismételte, hogy a ha­tá­rok kér­dé­sé­ben Wil­son amerikai elnök ál­tal meg­hir­de­tett és el­fo­ga­dott nem­ze­ti ön­ren­del­ke­zés el­vét kellene kö­vetni, vagyis legyenek nép­sza­va­zá­so­k az el­csa­to­lás­ra szánt te­rü­le­te­ken.

Ez volt az a néhány pillanat, amikor még pislákolt a remény…

Hamar kiderült, hiú ábránd volt.

Magát a rettenetes okiratot, a szerződésnek hazudott diktátumot (harmadára csonkolt ország, szétdarabolt nemzet) – amely később fekete keretben jelent meg a magyar törvénycikkek között – két, kevéssé ismert politikus, Drasche-Lázár Alfréd és Benárd Ágoston írta alá. De az már azon a szívet tépő június negyedikén történt.

Borítókép: Gróf Apponyi Albert (Fotó: Wikipedia)