Több millió honfitársunknak a pénztárcáját gyarapítja a tél utolsó hónapja: február pénzügyi oldalról kifejezetten szerencsésnek mondható. Ugyanis nem volt még hasonló nagyságrendű juttatás a központi költségvetésből, mint ami most zajlik: elég csak a családi szja-visszatérítésre vagy éppen a 13. havi nyugdíjra gondolni. Utóbbiak nagyjából elérik az ezermilliárdos tételt. S idetartozik, hogy január 1-jétől már érvényes a 25 év alatti fiatalok személyijövedelemadó-mentessége, így február elején több tízezer forinttal magasabb fizetés érkezett az adómentességet élvező munkavállaló fiatalok számára.
Tovább is van, mondom még. Ugyancsak e hóban hathavi fegyverpénzt fizet ki a kormány a fegyveres és rendvédelmi szervezetek hivatásos tagjainak, és a 200 ezer forintos minimálbér is ettől az időszaktól kezdve érezteti a hatását, csakúgy, mint a 260 ezer forintra emelkedő garantált bérminimum is.
Lehet persze választási költségvetést emlegetni, majdani megszorítást belengetni, természetesen ellenzéki oldalról, de teljesen más az indoka a kifizetésnek, mint azt az ellendrukkerek láttatni szeretnék. Két különleges esztendőn vagyunk túl, amelyeket a koronavírus-járvány „kottázott”, s ebből a fals szerzeményből kellett kiénekelni a dallamot. Valószínűleg senki sem vádolja azzal az Orbán-kormányt, hogy a gazdasági sokkot, amely 2020-ban ránk tört, mesterségesen okozta. Ámbár ki tudja.
Azzal viszont „megcímkézhetnék” a kormányt, hogy sikeresen kezelte az egészségügyi és a gazdasági válságot. A fent részletezett kifizetési boom hátterét is ez adja.
Szóval a válasz nem túl bonyolult a kétkedők számára. A világjárvány miatt két éve sokkal nagyobb visszaesés volt a világgazdaságban, mint a 2008–2009-es válság idején. Saját erőforrásból, külső segítség nélkül indította el a kormány a jegybankkal együtt a gazdaság újraindításához szükséges programokat. Minden lehetséges módszert és eszközt bedobtak a gazdaságpolitikai döntéshozók. Eredménnyel, hiszen tavaly a GDP-növekedés tekintetében megközelítettük a hét százalékot, amire a rendszerváltoztatás óta még nem volt példa! Lehet persze ezt azzal magyarázni, hogy a mélyből könnyű a magasba ugrani. Amennyiben viszont a 2008–2009-es válságra, valamint az azt követő évekre gondolunk, ott bizony nem jött össze a bázisugrás.
De ugorjunk vissza a mába! A reálgazdaságot megsegítő intézkedéseket követően a háztartásokon volt a sor: előbbi azonban kellett az utóbbihoz. Orbán Viktor miniszterelnök a Világgazdaság tavalyi konferenciáján jelentette be, hogy a jóléti intézkedések fedezete a minimum ötszázalékos gazdasági bővülés. Vagyis a nagy volumenű kifizetéseket a jó teljesítmény tette lehetővé; az erőforrásokat átcsoportosítva tudta a kormány azokat a beruházási támogatásokat teljesíteni, amelyekkel a családok járnak jól.
Az újraindítás és a gazdasági növekedés sikerességét a makrogazdasági számok igazolják, valamint az is, hogy Magyarország képes – alacsony kamattal – önmagát finanszírozni a nemzetközi pénzpiacról.
Közben senki sem tagadja, hogy a költségvetés hiánya és az adósságállomány magasabb lett a korábban tervezettnél, de kényszerhelyzetben mérlegelnie kellett a kormánynak; a munkahelyek megtartása érdekében olyan támogatásokat indítottak, amelyek nemcsak itt, hanem Európa számos országában megnövelték az adósságállományt. Kétségtelen: ezt majd konszolidálni kell a 2022-es, 2023-as költségvetésben.
Választási jellegű-e a költségvetés? Nem, hanem politikai. Nem is lehet például szakmai, az ugyanis csak akkor létezik, ha a sarokszámokat az IMF írja. De most nem vagyunk programország.
Egyébiránt a központi költségvetés csak azt tükrözi – most 2022-ben is –, amiért a választópolgárok bizalmat helyeztek a kormányon lévő Fidesz–KDNP-szövetségbe. A definíció roppant egyszerű: a reálgazdaság megerősítése mellett a háztartások anyagi körülményeinek, a családok életszínvonalának a javítása a fő célkitűzés, amióta a polgári erők kormányoznak.
Senki sem állítja, hogy Magyarországon már „nagy a jólét”. Ráadásul erről fizetett hirdetések sem jelennek meg a Financial Timesban, mint a Gyurcsány-kormány idején. Ám vitathatatlan: sokkal jobban élünk, mint 2010 előtt.
A szerző a Figyelő főszerkesztő-helyettese
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pexels)
