Az államfők hagyományosan szimbolikus jellegű szerepeinek a következők tekinthetők: a parlament alakuló ülésének összehívása, berekesztése, felszólalás, a választás kiírása a törvényben meghatározott időben, a törvények kihirdetése, kitüntetések átadása stb. Ezek igen fontos hatáskörök, de a kormányzat döntéshozatali struktúrájában nem játszanak döntő szerepet. Kiemelendő, tényleges államfői jogköröknek az alábbiak tekinthetők: a kormány jelölése/kinevezése, egyéb magas tisztségviselők kinevezése, a kormányülésekkel kapcsolatos jogok (elnöklés, összehívás), a parlament feloszlatása, vétójog a törvényhozás felett és normakontroll indítványozása, népszavazás kezdeményezése.
Az államfő sajátos hatalmi ágként jelent meg a monarchiák (királyságok, császárságok, fejedelemségek) időszakában; hiszen korábban a végrehajtó hatalmi ág letéteményese volt, azonban a parlamentarizmus fejlődéstörténetében újabb szerep jutott osztályrészéül. Nem is hatalmi ág igazából, hanem a fékek és egyensúlyok rendszerének része, mely kontrollálja a hagyományos hatalmi ágak működését, esetleg bizonyos mértékben részesedik a hatalmi funkciók gyakorlásából. Ennek pontos működéséről a tételes jogszabályok ismeretében beszélhetünk. Benjamin Constant filozófus találó metaforával szemlélteti az államfő szerepét. A három (eredeti) hatalmi ág olyan mozdony, amelyek összeütközhetnek, kimozdulhatnak pályájukról, s kell lennie olyan erőnek, mely ezeket eredeti irányukba visszavezesse. Ez a „jó vagonőr” az államfő.
A köztársasági elnök hatalmi súlya a rendszerváltozás óta – Antall József eredeti szándékától némileg eltérően – túlmutat a hagyományos parlamentáris államfő pusztán szimbolikus jogkörén. Alkotmányunk nem tartalmazta ugyanis azt a generális formulát, mely szerint az államfő minden aktusához miniszteri ellenjegyzés szükségeltetik. Megjegyzendő: a ma hatályos alaptörvény sem terjeszti ki mindenre az ellenjegyzés kötelezettségét.
Az államfő hatalommegosztás rendszerében elfoglalt helye sokáig vita tárgya volt. A magyar alkotmányjog nem adott kristálytiszta választ a végrehajtó hatalom és az államfő viszonyára. A köztársasági elnök a régi alkotmányban és ezzel megegyezőleg az új alaptörvényben megfogalmazott szerepe szerint is őrködik az államszervezet demokratikus működése felett, és megtestesíti a nemzet egységét. Egyes szakemberek a duális végrehajtó hatalom egyik pillérének tekintik. Az Alkotmánybíróság egy 1991-es határozatában elvetette ezt az álláspontot, mondván „A köztársasági elnök kívül áll a végrehajtó hatalmon. Az Országgyűléssel szembeni politikai felelősségviselésének hiánya kizárja az ilyen közös hatalommegosztás jogi alapját.” A szakirodalom jelentős része a fékek és egyensúlyok kategóriájába sorolja az államfőt. E sorok írója is e nézet mellett tesz hitet.
A rendszerváltás idején hatályos magyar alkotmány (akárcsak a jelenlegi) a miniszterelnök jelölésének jogát kizárólagosan a köztársasági elnökre ruházta. Ellentétben a német alkotmánnyal, mely szerint két sikertelen szavazás után már a Bundestagon belülről érkezik a jelölés. Ráadásul a köztársasági elnököt semminemű szabály nem köti a jelölésben, vagyis elméletileg bárkit ajánlhat. De természetesen olyan személyt ildomos jelölnie, aki bírja a többség bizalmát és vélhetően meg is választják.
Más kinevezési jogköröknél is érintkezik az államfő a végrehajtó hatalommal. A miniszterelnök által jelölt minisztereket és államtitkárokat a köztársasági elnök nevezi ki. Számos független intézmény vezetőjének kinevezésénél és jelölésénél is közreműködő az elnök. Ő jelöli a Kúria elnökét, az Országos Bírósági Hivatal elnökét, a legfőbb ügyészt, az ombudsmant, a Nemzeti Választási Bizottság választott tagjait. Ő nevezi ki az úgynevezett autonóm államigazgatási szervek vezetőit, sőt a nagyköveteket, bírákat, egyetemi tanárokat, tábornokokat stb. A köztársasági elnök adja meg – minisztériumi felterjesztésre – a magyar állampolgárságot a kérelmezőknek.
Nagyon érdekes a kegyelmi jogkör, amely révén az államfő – az igazságügyi miniszter ellenjegyzése esetén – ignorálhatja a bírósági ítéleteket. Ad absurdum az életfogytig tartó szabadságvesztést is. A kegyelem nem harmadik/negyedik jogorvoslati fórum, az államfő autonóm „döntésében kifejezésre juttathat méltányossági, humanitárius és saját értékrendjéből fakadó erkölcsi szempontokat is.” (2007-es AB-határozat.) Ha a miniszter az ellenjegyzést megtagadja, akkor nincs kegyelem. Ezzel a nagyvonalú lehetőséggel eddigi elnökeink – részben érthető módon – eléggé óvatosan éltek. Persze van kompromisszumos lehetőség. Hivatali működésem idején jellemzővé vált konzekvens gyakorlat volt a felfüggesztett kegyelem, amely a felfüggesztett szabadságvesztéshez hasonlóan azt jelenti, hogy ha a kegyelemben részesített személy újra bűncselekményt követne el, akkor visszaáll a büntetés hatálya.
A köztársasági elnök az 1989-ben megreformált alkotmány szerint a törvényeket egyszeri megfontolásra visszaküldhette a parlamentnek (politikai vétó), vagy pedig az Alkotmánybíróságtól kérhetett aláírás előtt előzetes normakontrollt. Ezzel összevetve érdekes a német rendszer. Ott ugyanis az államfő az esküjének szövegéből vezette le, hogy ha „betartatja” az alaptörvényt, akkor ebből következően nem írhatja alá az alkotmányellenes törvényeket. Erre párszor konkrétan volt is példa.
