A baj nem jár egyedül – ezt is tudjuk –, a háború szörnyűségei és az ezzel járó gazdasági válság mellett az Európai Unió rosszul értelmezett és mániásan erőltetett jóemberkedése, amit Brüsszelben szolidaritásnak neveznek, odáig fajult, hogy önmagunkat tesszük tönkre az őrült szankciókkal, miközben egy perccel sem tudjuk lerövidíteni a háborút. Mindenáron büntetni akarja az unió Oroszországot, de az erre kitalált eszközökkel a kontinens államainak többségét készülnek padlóra küldeni. Közben arról szólnak a legfrissebb hírek, hogy csaknem 26 százalékkal nőtt a kereskedelem Kína és Oroszország között, mert a világ nem csak a Nyugatból áll. Az utóbbi harminc évben a korábban is népes, de technológiailag elmaradott, versenyképtelen ázsiai hatalmak felnőttek, ma már a nagyfiúk között játszanak, amit nem akar tudomásul venni Európa és az Egyesült Államok. Változtak az erőviszonyok, a nagyhatalmak közötti politikai kapcsolatok is, és ebben az új világgazdasági és geopolitikai helyzetben egy kontinensnyi területtel rendelkező ország ellen szankciókat alkalmazni teljesen értelmetlen, hasztalan.

Vagy mégsem? Itt el is érkeztünk a lényeghez, amiért az elején idéztem József Attila verssorát. Az Európai Bizottság elnökének váratlan budapesti látogatása azt jelzi, hogy Brüsszelben mindent elkövetnek azért, hogy az olajembargót is bevethessék Oroszország ellen. Egyelőre nem tudni, hogy milyen kompromisszumos egyezség születhet, ha lesz ilyen, és annak mi lesz az ára, mit hajlandó megadni az unió azért, hogy végül Magyarország ne vétózzon. A magyar kormány nyilvánvalóan nagyon kemény feltételeket szab, kizárólag akkor egyezhetünk meg, ha a magyar gazdaság és a magyar emberek energiabiztonsága száz százalékig garantált marad. De Brüsszelnek vajon miért ennyire fontos az olajembargó? A kérdést úgy is fel lehet tenni, hogy valóban az Európai Uniónak fontos ennyire Putyin „büntetése”, az egész szankciós politika vagy esetleg másoknak? Az már egy ideje látható, hogy az államok érdekei és a politikusok valódi szándékai nem mindig fedik egymást. Az amerikai pénzügyminiszter napokban tett nyilatkozata, amivel az orosz olaj elleni bojkott veszélyeire figyelmeztette az EU vezetőit, figyelemre méltó, de nem perdöntő az USA és főként egyes globális üzleti csoportok valós szándékait illetően. A brüsszeli vezérkar ugyan szorosan kötődik az Egyesült Államok adminisztrációjához, de nem lehet kizárni, hogy ebben az esetben más, globális üzleti érdekek is szerepet játszanak.

A történelemben előfordultak hasonló krízisek, talán a legemlékezetesebb az 1973-as olajválság. Akkor is egy katonai konfliktus, méghozzá az arab–izraeli ellentét egyik epizódja, a jom kippuri (engesztelés napi) háború volt a látszólagos kiváltó oka az energiaválságnak, miután a Kőolaj-exportáló Országok Nemzetközi Szervezete (OPEC) az összecsapásban részt vevő arab államok iránti szolidaritásból bejelentette az olajkitermelés csökkentését, és embargót hirdetett az Izraelt támogató hatalmak ellen. Az olajembargó az Egyesült Államokat és nyugat-európai szövetségeseit, valamint Japánt is érintette. Az OPEC lépése brutális áremelkedést okozott a nyugati világban, sok helyen akadozott a benzinellátás is. Nagyjából ennyi a széles közvélemény által ismert története az első olajválságnak, azt már nem feltétlenül hangoztatta a fősodratú nyugati média akkoriban sem, hogy ezen a válságon nem csupán az arab olajkitermelő országok kaszáltak, hanem bizonyos amerikai, illetve nemzetközi érdekcsoportok is. Az közismert, hogy az USA hatalmas kőolajforrással rendelkezik, az 1970-es években – az akkori szükségletek alapján – 125 évre elegendőnek becsülte a rendelkezésre álló feketearany-készletet az amerikai petróleumtanács. Nyilvánvaló, hogy az olaj árának drasztikus megemelkedéséből hatalmas profitot tettek zsebre a nagy amerikai kitermelő cégek. A mai globális világgazdaságban a bojkottból adódó árrobbanás gyakorlatilag minden nagy nemzetközi olajkitermeléssel foglalkozó vállalatnak extraprofitot hozna. Arra gondolni sem merek, hogy az unió vezetőinek is beígértek némi csurranó-cseppenő dollárt vagy eurót a haszonból. Így már érthető, legalábbis bizonyos piaci szereplők és politikai vezetők szempontjából értelmezhető, sőt kifejezetten hasznos lenne az olajembargó Oroszországgal szemben. Az árát viszont mi, európai emberek fizetnénk meg, pontosan úgy, ahogy az 1973-as mesterségesen gerjesztett válság vesztesei is mi voltunk, a Nyugattal együtt, hiszen az áremelkedést még a vasfüggöny sem tudta megállítani. Ahogy akkoriban mondták: begyűrűzött a szovjet blokk országaiba is. Az olajár felhajtásán kívül a mostani embargó és a többi szankció hosszabb távú célja lehet Oroszország kiszorítása az európai piacokról, elsősorban az energiaszektorból. Az elmúlt években kialakult német–orosz együttműködés, az Északi Áramlat gázvezeték megépítése az amerikai székhelyű globális üzleti körök szemében vörös posztó volt, vélhetően legkésőbb ekkor eldöntötték, hogy véget vetnek ennek a folyamatnak, ami egy eurázsiai virágzó gazdasági térség létrehozását alapozhatná meg, az USA érdemi befolyása nélkül. Éppen elég problémát okoz a tengerentúlon Kína gazdasági expanziója a világ minden pontján, nem engedhették meg, hogy Európa kicsússzon a kezükből.

Arra kevés esély van, hogy Ursula von der Leyen az igazat is elmondja a mindenáron való bojkott okairól, de a magyar kormány okos kompromisszummal képes elhárítani az őrült uniós szankció következményeit hazánkra nézve. Ezúttal ne mi fizessük meg sem a háború árát, sem a profithajhász globalista üzleti körök extrabónuszát!

Borítókép: Ursula von der Leyen (Fotó: MTI/EPA/AP pool)