A második pillér, hogy a stratégia fundamentumként kezeli a gazdasági növekedést, annak igényét. Ennek az abszurditása nyilvánvaló, hiszen a bioszféra, amely a gazdasági-társadalmi rendszer kereteként szolgál, véges, és kijelöli a növekedés határait. Az a cél, hogy a gazdasági növekedés függetlenné váljon az üvegházhatású gázok kibocsátásától, pedig nyilvánvalóan egy önkényes vízió. Akkor már inkább annak vizsgálata lenne indokolt, hogy miként lenne lehetséges a gazdasági növekedés függetlenítése az ökoszisztémák véges kapacitásától. Azonban elmélettel alátámasztott és empirikusan bizonyított, hogy a gazdaság növekedése egyre növekvő mértékben fogyasztja az ökoszisztéma-szolgáltatásokat, ami a kritikus ökoszisztémák folyamatos csökkenését, végül összeomlását eredményezi. Ez pedig a teljes társadalmi-gazdasági rendszer összeomlását okozza, amit a gazdasági teljesítmény néhány évtizeden belül várható, visszafordíthatatlan csökkenésében érzékelhetünk majd. Az ENSZ fenntartható fejlődési céljainak egyike, bár kissé eldugva, rámutatott arra, hogy a fejlődést némiképp újra kellene fogalmazni és a GDP mellett szükség lenne más mutatókra is, amelyek a társadalmi-gazdasági folyamatok fenntarthatóságáról informálnak. Lényegében tehát az európai klímastratégia nem felel meg az ENSZ 2015-ben született fenntarthatósági határozata egyik alapelvének.

A harmadik pillér meglehetősen ijesztő, és nem ok nélkül. A klímastratégia dokumentumai sok helyen hangsúlyozzák azt a célkitűzést, hogy a klímavészhelyzet kezelése érdekében a társadalmakat meg kell változtatni. A felvetés túl elvontnak és indokolatlannak tűnhet, hiszen egyetértünk, hogy a fenntarthatóság érdekében szükség van a fogyasztási szokásaink, az életmódunk megváltozására. Kár, hogy ezek szorgalmazása során soha nem kerül elő, hogy pontosan mit is értsünk fenntarthatóság alatt! Tehát még nem is tudjuk, hogy merre tartunk, de azt teljes gázzal tesszük. Ezen túlmenően a társadalmak normatív módon történő megváltoztatásának gondolatára, azok tragikus eredményeire sajnos nagyon sok példát kínál az elmúlt évszázad történelme, de akár a jelenünk is. Miért gondolnánk azt, hogy ezúttal a klímavészhelyzet kapcsán ez másképp lesz?

Átfogó érvekkel, de messze nem a teljesség igényével próbáltam alátámasztani az állításomat, hogy az európai zöldmegállapodás alapértelmezésétől fogva zsákutca. Lényegé­ben ezek az érvek érvényesek minden korábbi nemzetközi célkitűzésre, globális megállapodásra is, amelyek – nem véletlenül – egy idő után kifulladtak, és amiket új eszközrendszerrel, de változatlan szemlélettel próbáltak újraéleszteni, miközben a helyzet egyre romlik.

A bioszféra, a gazdaság és a társadalom nagyon erősen összefüggő, bonyolult rendszert alkot. Persze nagyon egyszerű azt gondolni, hogy ebből majd kiragadunk egy könnyen kommunikálható összefüggést, az ok-okozati viszonyokat ignoráljuk, felépítünk egy jól hangzó narratívát, ami alapján a politika majd felépíti a maga narratíváját. Nos, jó, hogy van európai klímapolitika, jó, hogy törődünk a jövőnkkel, magunkkal és a jövő generációival, de ne hagyjuk magunkat becsapni az egyszerű megoldásokra épített, látványos ígéretekkel, olyanokkal, amiket a tudományos gondolkodás bizonyítottan, régóta meghaladt.

A szerző kutató, egyetemi tanársegéd, Neumann János Egyetem

Borítókép: illusztráció (Fotó: Pexels)